Magyar jogi szemle, 1936 (17. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 4. szám - Lejárat napja vagy "Fizetés napja" a váltójogban

163 Egyöntetű volt az irodalmi álláspont abban a tekintetben is, hogy a V. T. 37. §-ának ezen most taglalt rendelkezése kötelező jogszabályt képez, amelytől a felek tetszésük szerint el nem térhetnek, szemben az angol és a belga váltójoggal, továbbá a hollandi kereskedelmi törvénnyel, amely utóbbi törvényhelyek megengedhetővé teszik, hogy a felek előre a váltóban állapítsák meg az átszámítás módját. Nem kívánom ezúttal az új V. T. eltérő rendelkezését sem érinteni. 1920—21. években a magyar korona értéke fokozatosan napról-napra romlani kezdett, ennek megfelelően a külföldi nemes valuták tőzsdei jegyzésben megnyilatkozó árfolyama naprólnapra emelkedett. A biróság a suprema lex salus rei publicae elvét szem előtt tartva, elhesegette magától a valorizáció problémájának megoldását azon meggondolás alapján, hogy ha a magánjogi jogalanyok valorizációs igényei birói jogsegélyben részesülnek, úgy ez szükségképen maga után fogja vonni a legszorongatottabb helyzetben levő és legnagyobb magyar adós, a magyar állam tartozásainak átértékelését is. A késedelmes váltófizetéssel járó és a váltóhitelezőt súlyosan érintő anomalistikus állapot azonban valamelyes megoldást feltétlenül kívánt. Ha például egy 100 dolláros váltó 1922. január 1-én járt le és a lejáratot megelőző nap dollár jegyzése a budapesti értéktőzsdén tegyük fel, hogy 10.000 korona volt, az adósnak az átszámítás alapján 1 millió papirkoronát kellett volna fizetnie. Az adós azonban a magyar koronának naprój-napra szinte törvényszerűséggel bekövetkezett fokozatos romlására spekulált. Tűrte a pert és vállalta a perléssel járó költségeket. Ha ugyanis a felperes csak egy év múlva jutott jogerős Ítélethez, amikor a dollár tőzsdei árfolyama már 50.000 korona volt, ő mégis csak a lejáratkori átszámítás melletti 1,000.000 koronát volt köteles fizetni, míg ha a tényleges fizetéskori 50.000 koronás dollár árfolyamot vették volna alapul, úgy a 100 dolláros váltótőke csak 5,000.000 koronával lett volna visszafizethető. A perléssel járó költségek és kamatok busásan megtérültek abból a 4 millió korona nyereségből, amellyel a váltóhitelezőt sikerült megkárosítania. Ezek a kirivó visszásságok a perlő váltóhitelezőket arra ösztökélték, hogy a birói gyakorlat megváltoztatásának segítségével igyekezzenek teljesen jogos és indokolt valorizációs igényüknek érvényt szerezni. Kapóra jött ehhez a V. T. 37. §-ának „fizetési nap" kifejezése, amely kifejezés eltért nemcsak a V. T. fentebb idézett szakaszainak kifejezéseitől, de eltért a K. T. 326. §-ának „lejárati napja" kifejezésétől is. Már ekkor rámutattam arra, hogy a V. T.-nek a formalisztikumhoz indokoltan ragaszkodó merev rendelkezései nem alkalmasak arra, hogy azok a magánjog feladatát tevő valorizációs