Magyar jogi szemle, 1933 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 1. szám - Magyar magánjog. Öröklési jog

27 geinek lelompítása (55., 77. 1.); az öröklési jogviszonyban foglalt részjogosítványoknak a tulajdonban foglalt részjogosítványokkal párhuzambaállítása (59. 1.); a végrendeletben foglalt és az elfogadáshan megnyilatkozó két egyoldalú ügylet kapcsolatának a kétoldalú ügylettel szembeállítása (71. 1.); a hagyatéki (hatósági) eljárás jelentőségének kidomborítá&a (82. 1.); a representatiónak, a substitutiónak, a ius accrescendinek és a transmissiónak az öröklés lebonyolítását célzó intézmények közös neve alá összefoglalt tárgyalás (96—130. 1.); ennek keretében a pupilláris substitutió és az utóörökösnevezés szembeállítása (103. 1.). Igen eszméitető fejezet az öröklési alapok közti válogatásról szóló (132. és köv.), valamint a közösségről szóló fejezet, amely utóbbiban az örökjogi osztály és a íacultasként felfogott collatio tárgyalását is megtaláljuk (162—183. h). A különös rész már sokkal inkább közelíti meg az általánosan elfogadott tárgyalási rendszert. Az egyetemes öröklés a különös örökléssel, a törvényes öröklés a végintézeti örökléssel van szembeállítva és ez a kettős felosztás adja az anyag négyes tagozatát, amelyet azonban megbont a végintézeti öröklés keretén belül a végrendeleti és a szerződéses öröklés külön tárgyalása, végül az, hogy a Szerző művének záró fejezetében megemlékezik az örökléshez rokonuló jelenségekről. Ez a záró fejezet a Szerző Dologi jogában „Átmeneti jelenségek" feliratot viselő fejezetre emlékeztet. A különös részben szellemes megoldás a kötelesrész iránti igénynek a törvényes öröklés világába tartozó különös öröklésként felfogása és ilyenként az ági örökléssel, az özvegyi örökléssel és az özvegyi joggal együttes tárgyalása, mégis annak kiemelésével, hogy a kötelesrész intézménye nem tartozik az alapjogviszonyok világába, hanem biztosító viszonyoknak a komplexuma (289—325. 1.). Örökléshez rokonuló jelenségekként a szerző a halál esetére szóló ajándékozást, az örökségvételt, a holtnaknyilvánított visszatérésének esetét, a közszerzemény megosztását, végül a hitbizományi utódlást tárgyalja. Ereszben figyelemre méltó a halál esetére szóló ajándékozás önálló intézmény jellegének cáfolása (342. 1.), az örökségvétel dologi vagy kötelmi hatálya kérdésének felvetése (344. 1.). Igen örvendetes jelenségnek tartom, hogy a Szerző müvének jóformán minden oldalán találkozunk a Magánjogi törvénykönyv javaslatának idézésével. Az elmondottak után azonban felesleges kiemelnem, hogy végtelenül távol állana az igazságtól, aki azt gondolná, hogy a mü a Mt. anticipált feldolgozása. A Mt. folytonos figyelembevételéből csak az következik, hogy a mű akkor sem válnék tárgytalanná, ha a Mt. mai alakjában egész terjedelmében élő joggá válnék, de viszont a mű maradandó becsét az sem csorbítja, hogy a Mt. egyelőre csak javaslat. A mű minden érdemének elismerése mellett is találtam néhány olyan pontot, ahol vagy nem tudóik a Szerzővel egyetérteni, vagy pedig épen tőle örömmel láttam volna egyes kérdések bővebb kifejtését. A Szerző egyik megállapítása szerint: „ami nem vagyonjog, az mind megszűnik a halál tényével". (6. 1.) Ez a megállapítás igénytelen nézetem szerint még akkor is túlságosan általános, ha — véleményem szerint helyesen — a szerzői jogot, a cégjogot, a védjegyet és a többi u. n. immateriális vagyonjogokat valóban vagyonjogoknak minősítjük. Egyfelől