Magyar jogi szemle, 1933 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 9. szám

295 nyegükben azonosaik a különböző korok között. E jelenségnek okát az ügyvédi hivatás szociológiai beilleszkedésének természetében kell keresnünk, amely minden koriban s minden körülmények között kitermeli ezeket a problémákat és a megoldási kisérleteiket. Mindjárt az első észlelet, amellyel vizsgálódásunkat kezdjük, az ügyvédi hivatás természetével függ össze. A régi keleti kultúrák emlékei között ügyvédek szereplésére nem bukkanunlk. Csak a görögöknél és a rómaiaknál jut először szerephez az ügyvéd jogvédő tevékenysége. Miért? Mert a keleti kis és nagy kényurak állami berendezkedésében ismeretlen az egyén, a polgár értékelése, ismertlene'k a polgárnak u. n. szabadságjogai, már pedig ezek nélkül ügyvédi működés lehetetlen. Közbevetőleg nem véletlen, hogy a szabadságharcokban, az új eszmeáramlatok küzdelmeiben, a forradalmakban mindenütt találkozunk az első sorokban ügyvédekkel. Ez, a foglalkozás szociológiai természetéből folyó jelenség. Keleten hiányoztak az előfeltételei az ügyvédi hivatás -kifejlődésének, de annál inkább kedveztek annak "a görög és a római állami berendezkedések. Egyptomban sincs nyoma az ügyvédségnek a fáraóik korában, de a Ptolemaeusok alatt a hellén kultúra ide is magával hozta az ügyvédeket (Wilcken: Archív für Papyruskunde II. 121.). Rómában a legrégebbi ügyvédek azok a patriciusi nemzetségfők, patronusok voltak, akik minden ügyeikben védték a nemzetséghez tartozó cliens-eket. A római ősihagyomány homályába vész a clientela intézménye, de annyit biztonsággal állíthatunk, hogy a patrónus és cliens viszonya politikai, gazdasági, sőt vallási elemekből alakult, s a cliens-re nézve kényszerű helyzetet jelentett, mégis annyira magában foglalta az ügyvéd és ügyfele közti viszony jellegét, hogy a patrónus kifejezés a rómaiaknál Justinianusig használatos az ügyvédség megjelölésére, a ,,kliens" kifejezés pedig még ma is általános az „ügyfél" helyett. A római cliens-ek jogképessége hiányzott, s ezért szorultak minden ügyükben a ipatronus védelmére. Ugyanez volt az o'ka annak, hogy a peregrinusoknak is, ha Rómában ügyes-bajos dolguk akadt, római polgár védelmét kellett keresniök, mert ők maguk a római hatóságok előtt nem ügyködhettek. Legalább is a praetor peregrinus hivatalának létesítéséig a peregrinusok rászorultak egy római polgárra mint védőre, ha bármiféle jogot Rómában érvényesíteni akartak. Az ügyvédi hivatás őstörténetében véleményem szerint helytelenül szoktak hivatkozni a római pontifex-ekre. A pontiifexek az ősi korszakban valóban letéteményesei voltak a jogi tudásnaik, őrzői a nem írott jogszabályoknak és a sacralis elemekkel átitatott eljárási formaságoknak. De, ha megfelel is a valóságnak az a hagyomány, hogy évenként egy vagy több pontifex volt kirendelve, ut privatis praeessent, vagyis hogy magánfeleknek a jogszabályok és fonmaságók dolgában felvilágosítást adjanak, ez nem avatta őket ügyvédekké, mert nem egyesek érdekében működtek, hanem hatóság módjára. S még így is az volt a panasz ellenük, hogy a jogot patriciusi osztályérdek szempontjából, s nem otbjektive 'közölték, ami a jogazalbályok írásbafoglalásáért folytatott nagy küzdelemnek volt az indító oka.