Magyar jogi szemle, 1933 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 1. szám - Még egy-néhány szó a biztosítót terhelő felszólításról

15 .s:\ra s ami kevés érv a cikkből kihámozható, az igazán nem dicsekedhetik a meggyőzésnek bennerejlő erejével. Én csia'k érvekikel szemben és érvek felhasználásával szoktam vitába bocsájtkozni, miért is az igen tisztelt biró urat az általa megjelölt úton követni nem vagyok hajlandó. Épen ezért egészen „objeetive" csak a következők k re m e lé sére szorítkozó m. 1. A feldolgozásbeli eltérés kettőnk között a kiindulási pont, illetőleg a szemlélet különbözőségében italálja alapját, amellyel a felmerült kérdést — a felszólítás szükséges vagy szükségtelen voltát — megközelíteni igyekszünk. A kúriai biró úr maga mutat rá erre, midőn megállapítja, hogy én a törvény „célzatának", a jogbizonytalanság lehető megszüntetésére való törekvésnek szemszögéből vizsgálom az egész kérdést, holott ö ezt nem tudja, illetőleg nem akarja fenni. Még pedig két okból nem. Először azért, mert a törvény nem „egyedül" a szerződés megszüntetésének kérdését szabályozza, hanem ia szerződés „minimális kötelező tartalmát" is — bár csak közvetve — szabályozása körébe vonja; másodszor azért, mert a törvény a szerződésnek a díjfizetés elmulasztásával leendő megszüntetésével kapcsolatban nem vitte keresztül „kristálytiszta formában" és „változatlanul" a magánjogi elveket, amelyeknek érvényesülésétől pedig egyedül várhatta állítólag - - t. i. az általam képviselt álláspont szerint — a célnak, a jogbizonytalanság megszuÜltetésének biztosítását. iizzel az utóbbi érvvel könnyű végezni. Mindenekelőtt senki nem állította, hogy a törvény csorbítatlanul érvényesítené a magánjognak itt szóbajövő általános elveit. Magam voltam iaz, aki tüzetesen kimutattam, mennyiben töri át a törvény az érintett elvekből folyó jogkövetkezményeiket. A tisztelt bíráló úr reprodukálja is ezeket az érveket, habár itt-ott félreértésre adó módon is. De ami a lényeg: pusztán annak az alapján, hogy a "törvény valamely alapelvnek valamennyi szánibajöhető konzekvenciáját tudatosan nem vonja le, hanem azokat bizonyos vonatkozásokban áttöri, senki nem lehet jogosult azt imputálni a törvényhozónak, hogy magát az alapelvet is általában, illetőleg egyéb vonatkozásaiban is feladta volna. Konkréten szólva: abból, hogy a törvény az életbiztosítás körébe külön nem kötelezett folytatólagos díjakat nem engedi bírói úton érvényesíteni, épen nem következik, hogy a szóbajöbető egyéb magánjogi konzekvenciák sem foghatnának hetyet is hogy ehhez képest az ily díjakkal kapcsolatban elvileg nem lenne szükség sem felmondásra (a biztosított részén), sem pedig felszólításra, helyesebben figyelmeztetésre (a biztosító oldalán). Ennek a megállapításán kérdésünk szempontjából azért van nagy súly, mert világosan utal arra, hogy a 9. szakasz első bekezdésének a bírái úton érvényesíthetést a külön nem 'kötelezett díjak tekintetében kizáró rendelkezése kivétel lévén a törvény rendszerében, mindannyiszor, amidőn kétség merül fel a törvény egyes rendelkezéseinek alkalmazása során, a törvényhozó szándékának megfelelő eredményt nem az érintett kivételes rendelke-