Magyar jogi szemle, 1930 (11. évfolyam, 1-10. szám)

1930 / 10. szám - Megjegyzések a jelzálogjogi törvényhez. Nizsalovszky Endre kommentárja kapcsán

424 Amikor könyvével foglalkozunk, úgy gondoljuk, nem az a leiadatunk, hogy az általános dicséreteknél megálljunk. Bár kétségtelen, hogy a könyv az elismerő bírálatot a legnagyobb mértékben megérdemli. Kétségtelen, hogy irodalmunkban kevés törvénynek van olyan gpndos, alapos, nagy elméleti tudással és nagy gyakorlati jártassággal és érzékkel megírt kommentárja, mint amit a szerző ezzel a könyvével a jelzálogjogi torvényről adott. Az pedig kétségtelen, hogy aki fejtegetéseit olvassa, abban ritkán támad fel az ellenmondás vágya, okfejtései legtöbbször meggyőzők és gyakorlati helytállóságukkal is megnyugtatják az olvasót. De a könyv többet is érdemel, minthogy jelességeit elismerjük, megérdemli, hogy tartalmával foglalkozzunk. Feleslegesnek tartjuk azonban, hogy olyan állásfoglalásaival foglalkozzunk itt. amelyekben a szerzővel egyetértünk. Inkább olyan kérdésekre akarunk kitérni, — nem valamennyire természetesen, csak egy néhányra — amelyekben véleményünk nem egyezik a szerzőével, vagy amelyekben a szerző állásfoglalását helyeseljük ugyan, de okfejtéseit nem tartjuk meggyőzőnek. Mielőtt azonban ehhez kezdenénk, előre kell bocsátanunk, hogy a könyv írója az irodalmi utalásokkal nem bánt bőven. Könyvének minden lapjából nyilvánvaló, hogy a jelzálogjog irodalmát behatóan ismeri, de az olvasónak, aki egyes kérdések irodalmát keresi, nem ad sok útbaigazítást arról, hog3T a kérdés irodalmát hol találja meg. Bizonyára megtette volna ezt a szerző szívesen; aligha tévedünk, amikor azt hisszük, hogy a könyv terjedelmét felduzzasztó utalásokat olyan kiadói okokból kerülte, amelyek a hazai viszonyok között jogosulatlanoknak mondani nem lehet. Főleg Káinoki Bedő jelzálogjogi Kommentárjának, valamint Planck és Exner műveinek állásfoglalását ismerteti az irodalom. Ezek után térjünk át a részletekre. Azt tanítja a szerző (8. lap), hogy már meghalt ember javára jelzálogjogot alapítani nem lehet. Ha ezzel csak annyit akarna mondani, hogy halott ember jelzálogjogának éppen úgy nem lehet alanya, mint ahogy más jogoké sem lehet, akkor ebben kétségtelenül igaza volna. Fejtegetései azonban arra engednek következtetni, hogy érvénytelennek tartja a jelzálogjogot, ha a bejegyzési kérvény beérkeztekor az abban megnevezett hitelező már nem él. Ezt nem hisszük. Szeriniünk az ilyen bejegyzés teljes jogérvényü, csakhogy abból természetesen nem a halott, hanem örökösei szerznek jelzálogjogot. Ha ugyanis lehet az ingatlanra a halott tulajdonos terhére jelzálogjogot szerezni (Tkrts. 72. §), nem látjuk akadályát annak, hogy halott javáru is lehessen jelzálogjogot bejegy ezni. Mind a két esetben a halott neve csupán cégér, amely mögött az örökösök rejtőznek. Ennek az álláspontunknak helyessége talán kétségtelenné válik, ha nem egyedül a jogügyleti jelzálogjogra gondolunk, hanem a végrehajtási jelzálogjogra is. Ha a felperes a per folyamán meghal, ügyvédje az elhalt felperes nevében folytathatja a pert (Pp. 106. §.), végrehajtást is kérhet és foganatosíthat az elhalt nevében (Vht. 16. §• 2. bek.), tehát végrehajtási jelzálogjog bekebelezését is kieszközölheti szintén az elhalt nevére. Ha pedig a törvény mindezt megengedi, nem lehet föltenni, hogy az így szerzett végrehajtási jelzálogjog érvénytelen volna, bár kétségtelen, hogy a jelzálogjogot nem az elhalt, hanem