Magyar jogi szemle, 1929 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1929 / 2. szám - Az adóstársak helyzete a váltóelfogadó kényszeregyessége esetén. Válasz Márton Imre ügyvéd urnak [a Magyar Jogi Szemle 10/1928. sz. 370-375.p. megjelent cikkére]

78 hogy a tartozást barátságos módon, quasi önként, előzékenységből rendezzék. Az egyességkötésnél rendszerint kényszerítő momentumok forognak fenn. Egyik oldalról az adós szorult helyzete, a másik oldalról annak felismerése, hogy a követelés egy részéért az egész követelést kockáztatni nem szabad. Mikor két fél köt egyezséget, ugy a hitelezőnek, mint a szenvedő félnek ez a meggondolása nem nyilvánul meg kifejezetten, a kérdés közgazdasági jelentősége és fontossága pedig a felek ügyletkötési akaratára látszólag hatással nincs. Az egyezkedés konvencionális formák közt jön létre, a hitelező volens ir alá, mosolyogva fog kezet az adóssal és távozik. Volenti non fit iniuria, mondjuk erre a cikkiró úrral. Hát a kéiiyszeregyességnél? Ha barátságos tárgyalás után az öszszes hitelezők volens aláirnak, akkor alkalmazzuk a kérdéses szabályt, ha pedig veszekednek, akkor nem1? Nem az a fontos, hogy milyen formák között és lelki indokok folyamányaképen történik az egyezség, hanem, hogy az egyik oldalon fennáll-e az adós tényleg szorult helyzete, a másik oldalon pedig annak felismerése, hogy a részért az egészet feláldozni nem szabad. De itt már őrködik az államhatalom, mert a kérdésnek riagy közgazdasági jelentősége van és az államhatalom ilyenkor már parancsolja azt, hogy az egészet a részért feláldozni nem szabad. Az egyesség és kényszeregyesség ismérvéi tehát nem subjectivek, hanem objectivek és a kényszeregyezségi dühös hitelezők éppen olyan egyezséget kötnek, mint a fennt emiitettem mosolygó hitelező. Azért, mert a mosolygó jobb nevelésű, mint a dühös, mindketten valódi egyességet kötöttek, a követelést és tartozást rendezték. És mindkettőre azt mondjuk, volenti non fit iniuria. Cikkiró ur a Kúria P. IV. 3073/1927. sz. határozatára hivatkozott. Ez a határozat azonban nem vonatkozik váltókötelezettekre, tehát e kérdés megbeszélésénél nem használhatjuk fel. Hogy azonban a kérdés praktikus része is tisztáztassék, ideiktatom a Kúria két elvi jelentőségű határozatát, melyek álláspontomat igazolják: 312. sz. 65511911. A váltó elfogadójának a vele kötött egyezség folytán elengedett hányadot a váltóhitelező a váltó kibocsátójától és forgatójától sem követelheti, még vedig akkor sem, ha a kibocsátó és forgató az elfogadó cég tagjait és saját személyükben vállalták kibocsátói, illetve forgatói minőségben a váltókötelezettséget (mert a peresített váltó annak elfogadója érdekében rendeztetvén, a váltó célját érte). 605. sz. 71961915. A váltóhitelező által a váltókötelezettek valamelyikével kötött egyezség a többi váltókötelezettre csak akkor hat ki, ha velük szemben a váltóhitelező váltókövetelési jogát fenn nem tartotta s igy az egyezségnek azok váltókötelezettségére nézve, akikkel szemben a váltóhitelező váltói jogait fenntartotta, csak annyiban van jelentősége, hogy a váltóhitelező tőlük azt, amit az egyezség alapján már kapott, nem követelheti. Tehát ha a hitelező az elfogadó kényszeregyezsége esetén jogfenntartással él, ugy a kvótán felüli részt a többi váltókötelezettől követelheti. Amiből az következik, hogy csak az ignoranti fit iniuria. Ez azonban a jelen kérdés megvitatásánál közömbös, mert én azt a helyzetet rögzitettem meg, amikor jogfenntartás nem történik. Az idézett elvi jelentőségű határozatok 1912, illetve 1916 elején hozattak és a „magyar váltójog, a magyar hitelélet e hatalmas pillére" nem ingott meg. Nem is fog meginogni.