Magyar jogi szemle, 1929 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1929 / 5. szám - A fél eskü alatti kihallgatásának bizonyító ereje és értéke

177 Vájjon véletlen-e, hogy az Isten nélküli kultúra tehetetlensége és az Istenétől erőszakosan elszakított ember tragikuma épp az igazságszolgáltatás terén jelentkezik ily feltűnően? Aligha. Minden társadalmi szervezetnek a törvénykezés a legérzékenyebb műszere s az egész nagy társadalmi organizmusnak itt futnak végig a legérzékenyebb idegszálai, amelyeknek minden megmozdulása érzékenyen kihat az egész társadalomra. Szabadság, függetlenség, egyéni öncélúság, család, otthon, amelyek nélkül emberi értelemben vett élet s amelyeknek tiszteletbentartása és körülbástyázása nélkül a XX. század kulturális fejlődésének és szellemi igényeinek megfelelő társadalmi szervezet nem lehetséges, csak addig van a földön, amig ezek az érdekek az államhatalom egész szervezett erejére támaszkodó, független igazságszolgáltatásban védelemre és érvényesítő erőre tudnak találni. Ha ez a védelem és érvényrejuttató erő — bármi okból — gyengül, ugyanolyan mértékben erőtlenedik és indul pusztulásnak mindazzal, ami benne értéket jelent, maga az emberi élet is. Hogy a dekrisztianizálás valóban rombolás, az itt válik leginkább érezhetővé, ahol félreismerhetetlenül kitűnik, hogy az örök Biróba vetett hit nemcsak egyik legnagyobb, de egyben minden körülmények között pótolhatatlan pozitív értéke is az emberi társadalomnak. Korunkban, amelyben a szabadgondolat esztelen tombolása után az istenhitben való elmélyülés reneszánsza félreismerhetetlenül bontogatja szárnyait, talán feleslegesnek is látszik mindezeknek ily erős és határozott hangsúlyozása. Az idézett cikk. amelyhez fejtegetéseinket fűztük, mutatja, hogy nem igy van. A jogászvilág széles rétegei még mindig nem eszméltek rá arra. hogy az igazságszolgáltatásnak s a hozzája fűződő érdekek általános és egyetemes volta mellett az embermilliók földi boldogulásának mi sem árt többet, mint az örök Biróba vetett hit tervszerű megingatása. Értsük meg jól, itt nem egy felekezetről, nem egyházpolitikai kérdésekről és érdekekről van szó, hanem arról a megdönthetetlen tényről, hogy az isteni igazságszolgáltatás és az örök Biró előtti felelősség hitének segítségül hívása nélkül a gyarló földi biró képtelen minden egyes esetben mindenkinek megadni az igazát. Valóban egy Dante tollára, vagy Michel-Angelo ecsetjére lenne méltó az a jelenet, amikor nap-nap után az emberek százai, akik Istenükkel sohasem törődtek, akik gyermekeiket valósággal az élő Isten gyűlöletében nevelik fel annak az egész világot átfogó szeretete helyett, a birói tárgyalótermek immár fojtóvá vált levegőjében, ahol egész életük és emberi sorsuk döntő pillanatának közelsége fekszi meg lelküket s ahol az egyik fél részéről mindig az igazság és az ártatlanság vivja kétségbeejtő harcát a leleményességében kifogyhatatlan emberi gonoszsággal, vagy a vak végzet fojtogató vasmarkával, mily szalmaszálba kapaszkodó kétségbeesett reménykedéssel lesik az ellenük felvonult, hamisaknak érzett tanuk, vagy a romlásukra törő kapzsi és gonosz ellenfél arcán az eskü szentségére figyelmeztető birói szó hatását és az a fél, akit valóban az emberi gonoszság akar legyűrni, mily kétségbeesett reménykedéssel várja a döntő pillanatban a vesztére törő emberek valláserkölcsi érzésének és lelkiismeretének megmozdulását! Ha, — ne keressük most, hogy ritka, vagy nem ritka — pillanatban ez a döntő fordulat megtörténik, vájjon gondolnak-e ilyenkor ezek az emberek arra, hogy a biztos romlásból az a feszület mentette meg őket, amellyel a vallomást tevő félnek vagy tanúnak szembe kell néznie és amelyet, amily könnyelműen kidobtak otthonukból, époly készségesen számüznéMagyar Jogi Szemle. 13