Magyar jogi szemle, 1929 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1929 / 5. szám - A fél eskü alatti kihallgatásának bizonyító ereje és értéke

175 ben nem hozza meg a kivánt eredményt, — amit e sorok irója is készségesen elismer — ugy annak oka nem az, mintha ez az intézmény általában alkalmatlan lenne az igazság kiderítésére, hanem abban keresendő, hogy egyrészt a mi korunk csekély és felszínes lelkisége mellett, másrészt mai, a Pp. által minden ünnepélyességből kivetkőztetett alakjában nem tud elég mélyen belemarkolni a perlekedők lelkivilágába. Nem akarunk vitatkozni abban a kérdésben, hogy a mi korunk valóban az erkölcsi fogalmak és a jogintézmények bomlásának a kora-e és vájjon igazuk van-e azoknak, akik a nyugati kultúra alkonyát hirdetik, az kétségtelen azonban, hogy a XX. század szellemi arculata a kisszerüsógek és a dekadenciának nem egy vonását tünteti fel. Sajátságos játéka a sorsnak, hogy éppen az a kor, amely a technika terén a legnagyszerűbb alkotásokat halmozza egymásra, egy sajátságos, kisvonalu kultúrkörbe süllyedt, amelyből nem tud, vagy nem akar kibontakozni. Ez a kisvonaluság felismerhető az irodalomban, mely a rövid lélekzetü novellát, az idegek játékára számító izgalmas drámát és a puszta dekorációkból álló revüket kedveli, a képzőművészetekben, amely dómokat nem, vagy alig alkot és amely egy Tizian, Rafael, Tintoretto vagy Munkácsy és Benczúr kompozicióitól idegenkedik. De sehol sem jelentkezik oly megdöbbentő arányokban, mint az istenhit és a vallási élet terén, amely ellen az u. n. modern szociológiai irodalom és napisajtó egy egész világot átfogó hatalmas hadsereggel vonult fel és amelyet a modern gondolatháboru minden eszközével valóságos pergőtűzzel irt az emberek szivéből. Ennek az évtizedek óta tartó esztelen rombolásnak már meg is értek szomorú gyümölcsei: milliók lelkéből teljesen kihalt a vallásos érzés, milliók lelkében pedig szkepticizmussá és üres formaságokká vált. Az ilyen lelkek előtt azután üresen kong az eskü szentségére figyelmeztető birói szó, mert hiába keresi a húrt. amelynek zengése betöltené az ember egész valóját. Az ilyen emberek az eskü alatti kihallgatás során nem rettennek vissza a könnyű pernyerés ritka alkalmától, mert mesterségesen elfásitott, szárnyaikat veszített lelkükben nem tud felbukkanni az örök és csalhatatlan biró. előtti kikerülhetetlen felelősségnek mindennél hatalmasabb gondolata. Mindez azonban egészen másként lenne, ha a XX. század emberét épugy, mint az evangéliumi korszak halandóit élő valóságként hatná át az Isten mindentudásának és az isteni igazságszolgáltatásnak nagyszerű eszméje, ha az eskü alatt kihallgatott fél szeme ebben a tudatban pihenne a feszületen és az eskü letétele előtt felmerülne lelkében az utolsó ítélet michelangelói víziója! Akkor majd nem lenne ritka eset, hogy az eskü alatti kihallgatás során a felek magukba szállnának és megbékélnének, mint az Evangélium kívánja. És hogy mindez nem puszta feltevés, azt megmutatja a történelem. História est magistra vitae, — oly sokszor idézzük ezt az immár közhellyé vált mondást, hogy észre sem vesszük. Pedig, ha idézés helyett többet gondolnánk reá és nem tartanok elveszett időnek a letűnt korszakok pergamenre rótt emlékeinek forgatását, sok olyan kérdésben gyúlna világosság előttünk, amelyekben az eligazodást egyébként hiába keressük. Akkor megtudnók, hogy abban az agyonrágalmazott „sötét" középkorban, amely azonban csodálatoskép oly nagyszerű képzőművészeti alkotásokra volt képes, hogy mellettük hihetetlenül eltörpül a XX. századnak sok tekintetben felfuvalkodott nagysága, számtalan esetben megtörtént, hogy a fél, akinek a biró a perdöntő esküt megítélte, s aki époly jól tudta, mint ma, hogy az eskü árán a pert bizton megnyeri, a neki megítélt esküt letenni vonakodott. „Jurari non