Magyar jogi szemle, 1928 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1928 / 5. szám - A kir. Kuriának a kamatról szóló döntései

182 térítésnek, lényegében tehát kamatnak fizetésére kötelezi. Ez a kártérítés a törvény szerint kétféle: magasabb és mérsékelt összegű. Volt idő — 1923-ban —, amikor a magasabb összegű kártérítés a tőketartozást is meghaladta és a mérsékelt összegű kártérítés is évi 27%-ra rúgott. Ma az előbbi 10%-ot, az utóbbi 8%-ot tesz. A lejárat előtt esedékes kamatokat illetően viszont fennáll az 1877. évi VIII. t.-c, amelynek 4. §-a azt mondja, hogy a biró 8%-nál magasabb kamatot nem ítélhet meg. A birói gyakorlat álláspontja az 1923:XXXIX. t.-c. és az 1877:VIII. törvénycikk egymáshoz való viszonyának megállapításában nem volt egységes. Ennek a lapnak közönsége előtt bizonyára szükségtelen azt a joggyakorlatot részletesen ismertetnem, amelyet bíróságaink a kamatokról rendelkező ezeknek a törvényeknek alkalmazása terén folytattak. Elég annyit említenem, hogy ebben a gyakorlatban bizonyos ingadozást és ellentétet lehetett tapasztalni, amely a gazdasági élet egyes jelenségeinek szemléletéből, de nem kevésbbé annak a jogi meggyőződésnek fölszinre jutásából származott, amely azt vitatta, hogy az 1923. évi XXXIX. t.-c. rendelkezései folytán az 1877:VIII. t.-c.-nek a 8%-nál magasabb kamat megítélését tiltó rendelkezései is erejüket vesztették. Azt állították tehát, hogy a gazdasági és hitelviszonyoknak lényeges megváltozása folytán a kamatokra vonatkozó szerződési kikötést az 1923:XXXIX. t.-c.-ben megszabott kereteken belül megengedettnek kell tekinteni, ami tehát nyilván azt jelentené, hogy ugy a követelés lejáratáig terjedő, mint az ezt követő időre 8%-nál magasabb kamat is kiköthető és megítélhető. Az ezt az álláspontot vitató felfogás ennélfogva az 1877:VIII. t.-c.-nek a kamatmaximumot szabályozó rendelkezéseit a törvény* keletkezése óta lényegesen megváltozott viszonyok közt alkalmazhatónak már nem találta. A pénz értékének állandósulásával kétségessé vált továbbá, hogy az 1923:XXXIX. t.-c. 2. §-ának első bekezdésében meghatározott magasabb kártérítési összeget lehet-e megállapítani az olyan pénztartozás után, amelynek keletkezése óta a pénz értéke számbavehető módon már nem csökkent. Vitás volt az is, hogy az átértékelt (valorizált) tőketartozás után csak a törvényes késedelmi kamatot, vagy az 1923:XXXIX. t.-c. 2. §-ának második bekezdésében meghatározott mérsékelt összegű kártérítést is meg lehet-e Ítélni. A legfelsőbb bíróság döntései a birói gyakorlatnak ezt az ingadozását állítják meg. A döntések körül lefolyt magas színvonalú vitáról szólnom nem lehet, mert ez a vita a nyilvánosság elé nem vihető. De annyit talán mondhatok, hogy a vita mélységes tanulságokkal szolgált. A Kúria döntései újból normává tették a törvényt, amelynek rendelkezéseit tehát tiszteletben kell tartani. A Kúria döntéseiben ehhez képest semmi olyan megnyilatkozás sincs, amit uj jogszabálynak lehetne tekinteni, ezek a döntések nem egyebek, mint a fennálló jognak, a törvényes állapotnak konstatálása. Az a felfogás, amely az 1923:XXXIX. t.-c. 2. §-ának első bekezdésében meghatározott magasabb kártérítési összeget csak a pénz értékcsökkenésének idejében keletkezett pénztartozás után tartotta megállapíthatónak, de mellőzendőnek vélte e magasabb kártérítés megítélését abban az esetben, ha a pénztartozás keletkezése óta a pénz értéke számbavehető módon már nem csökkent, az 1923:XXXIX. t.-c. megalkotásának csak egyik tör.vényhozási indokával vetett számot, azzal nevezetesem hogy az adósnak ily magasabb kártérítés fizetésére való kötelezése abban a körülményben leli alapját, hogy a hitelező a pénztartozás kése-