Magyar jogi szemle, 1925 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1925 / 2. szám - A negyedszázados esküdtbíróság

bizonyos, hogy a magyar esküdtek az esetek többségében helyesen oldották meg feladatukat és semmiesetre sem hoztak több helytelen verdiktet, mint a nyugati államok esküdtjei. Hogy az esküdtek itt-ott s talán elég sürün igyekeztek menekülni a „szolgálat" elől s egyesek igyekeztek illoyalis uton kieszközölni visszautasittatásukat, szintén nem speciális magyar hiba volt. Más európai államok gyakorlatában is többször fölpanaszolt — érthető emberi gyarlóság ez. Kétségtelen azonban, hogy az esküdszolgálatba bevont és azt teljesítő esküdtek általában nagy odaadással, lelkiismeretesen és becsületesen végezték el feladatukat, ugy, hogy az esküdtbiráskodás legnagyobb alkotmányjogi jelentősége: „a polgárok jog és kötelességérzetének élénkitése" csakugyan bevált. A magyar társadalom értelmisége lassanként belejött és belehelyezkedett az esküdtbirói közszolgálatba, átértette annak magasztos célját és egészbenvéve helyesen töltötte be a törvényhozás által reáháritott uj feladatot. Sem a közönséges, sem a politikai, sem a sajtóbüncselekmények feletti Ítélkezésben a magyar esküdtek nem mentek végletekbe vagy egyoldalú, tulszigoru vagy tulenyhe gyakorlatba, ami ugyan jórészben az esküdtbiróságok elnökeinek és a kir. Curia erélyes irányításának is tudható be, de egészben véve még-is igazolja a Deák Ferenc és Szilágyi Dezső államférfiúi belátásiának helyességét, hogy a magyar társadalom eléggé érett az esküdtbirói tisztre és sem igazságszolgáltatási, sem nemzetiségi szempontból (a vallásit nem is emlitve) nem volt alapos az aggály az esküdtbíróság behozatala, illetőleg hatáskörének kiterjesztése miatt. A magyar esküdtek az elmúlt negyedszázad alatt, ha hoztak is talán elég sok helytelen, jogászilag téves verdiktet, de politikai vagy nemzetiségi szempontból elfogult, fanatismusból fakadó verdiktet soha, vagy csak igazán kivételesen. Ha azonban igy készséggel elismerem, hogy az esküdtbÍróság első negyedszázada alkotmányjogi szempontbői nagyobb kifogás alá nem esik, igazságszolgáltatási, vagyis büntetőperjogi tekintetben a számlát aligha zárhatjuk le ily előnyösen. E jubiláris megemlékezés keretében nemcsak illetlen lenne az esküdtszék mellett és ellen a szakemberek között mai napig fennálló nagy elvi harcot felidéznem vagy ahhoz hozzászólnom, de cikkecskémnek a legszűkebbre szabott terjedelme sem engedi meg, hogy arra kitérjek. Ebben a kérdésben az ellentétek ma is felette élesek, szinte áthidalhatatlanok, a két ellentétes tábor közt a kiegyenlítés, egymásnak érvekkel meggyőzése kizártnak tekinthető. Mindenikünk rendesen csak a maga egyéni véleményét, pártállását rajzolja, már egyik ékesebben, szellemesebben, másik szerényebb, egyszerűbb stylusban. Részemről is tehát, mint az angol esküdtbíróság régi híve, de a francia kérdési eltevési rendszernek ugyanoly régi ellensége, ezúttal is csak ré-