Magyar jogi szemle, 1925 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1925 / 3. szám - Néhány teoretikus megjegyzés a valorizáció problémájához

103 felniért munkát fogom irányadóul venni és fogom azután a kérdést a rebus sic stantibus alapján eldönteni. Az elv azonban nemcsak erre az esetre, banem minden békében, valamint háborúban, sőt, mindaddig, mig nem lesz stabilizáció, tehát még ma is keletkezett és ma még valami vonatkozásban folyama tojogviszony megoldására, illetve revíziójára alkalmas elv. Minden revideálható, de csak a rebus sic stantibus elv alapján. Például ha az a magánfél (ezt hangsúlyozni kivánom, hogy nekünk magánjog-alkotás szempontjából csak ez fontos, a valorizáció gazdaságilag lebetetlen voltával itt nem kivánok foglalkozni) aki fizetésre volna kötelezve és nincs olyan helyzetben, hogy fizetni tudjon, akkor természetesen revízió nincsen. Amivel csak azt akarom mondani, hogy a fizetőképességet az azt követelő fél tartozik bizonyitani. Megemlitem még, hogy e teória követői máris két pártra szakadtak, az egyik párt megelégszik azzal, hogy a tényleges helyzetet veszi alapul és csak a teljesitésre kötelezett tényleges vagyoni helyzetét vizsgálja, a másik ezzel szemben azt is vizsgálja, hogy hova tünt a vagyon, illetve mi volt a nem-valorizálódás oka. E teória hivei Ballin és Rosenthal szerintem túllőnek a célon, de mivel e két jogi iró mint hiteljogászok ismeretesek, valószínűleg ezt az elvet csak a biteljogban kivánják alkalmazni, ahol talán némi jogossága van is az elvnek, mert a kereskedő tartozik minden bármilyen cimen hozzákerült pénzt előnyösen befektetni és ő az egyediili, aki semmi körülmények közt nem élhet az előre nem látható körülmények exceptiójával. A rebus sic stantibus teória legtisztábban jogászi a három teória közül. Az u. n. Geldentwertungssehaden, valamint a Deckungsfondsteoria, ha jogi teóriák is, mégis részben egy közgazdasági meggondoláson alapulnak. A Geldentwertungsschade nteoriának ugyan a XVII. században volt jogi irodalma, de azután a pénz stabilizációja folytán e tan kiveszett a jogászi köztudatból és helyébe lépett a ma tabunak tekintett kártérítési tan, amely már mentalitásában stabil pénzzel számol, lévén egyik sarktétele az, hogy késedelmi kamaton felüli kár rendszerint nem követelbető. Hogy e kártérítési tan mennyire beidegződött a jogi gondolkozásba, azt mi sem bizonyitja jobban, mint az, hogy az egész valorizációs problémát mindig és mindenki a kártérités keretei közt akarja és akarta megoldani. Még az u. n. liberális (tehát valorizáló) jogászok is a méltányos kiegyenlítés helyett a késedelem nagyságának mérlgelésével bíbelődtek. Ez azután Németországban, de nálunk is odavezetett, hogy egy véletlen financ-politikai meggondolás döntötte el a pereket, mert a legfelsőbb bíróságok ma már nem az osztó igazságot keresik, hanem a valorizáció perbeni időpontját tekintik annak i jogkonstrnáló ténynek, amely igazságot köteles tenni oly kér