Magyar Jogászegyleti értekezések és egyéb tanulmányok, 1942 (10. évfolyam, 36-39. szám)

1942 / 38-39. szám - A mellékbüntetések reformja. [Előadás a Magyar Jogászegylet büntetőjogi szakosztályában 1942. évi május hó 23-án]

234 vánják ily célra fordítani olyankor, ha előrelátható, hogy az elítélt a kárt nem tudja megtéríteni.6 Ugyanígy rendelik felhasználni egyes javaslatok az elkobzásból befolyó összegeket.7 Exner szerint egyenesen kötelessége az államnak, hogy gondoskodjék a bűncselekménnyel okozott kár jóvátételéről, „mert ha nem sikerül az államnak megóvni az adófizetőt lopástól, testi sértéstől vagy rablástól, akkor legalább az a kötelessége, hogy megtegyen minden tőle telhetőt, sőt hozzon pénzügyi áldozatot is avégett, hogy a bűncselekményből tényleg előállott kárt jóvátegye." A kártérítés energikus keresztülvitele előmozdíthatja Exner szerint a bűncselekmények elleni küzdelem eredményességét is. Ferri idézi egy mondását Machiauelli-nek, aki szerint bizonyos emberek szívesebben odaadják egy liter vérüket, mint egy unciát az aranyukból.8 Amíg Exner csak a büntetés mellett hangsúlyozza a — kiegyenlítő — kártérítés nagy jelentőségét büntetőjogi szempontból, addig Reinhard -von Frank egyenesen arra mutat rá, hogy a büntetés tartalmához hozzátartozik a kiegyenlítés is. Ez a felfogás kiinduló pontjában ellenkezik Exnerével, akinek véleménye szerint a kiegyenlítést nem a büntetőjogi következmények útján kell megvalósítani. Kétségtelen azonban, hogy a kiegyenlítés elvét Frank még élesebben hangsúlyozza, mint Exner. Reinhard von Frank, amikor a bűncselekménynek a sértettet sújtó közvetlen hatásairól beszél, kifogásolja, hogy a büntetőjogi tudomány eddig szinte kizárólag a tettes szempontjából tekintette a problémákat, elhanyagolva azokat a tekinteteket, amelyek a sértett helyzetére vonatkoznak. Frank kimutatja, hogy a speciális prevenció elvében, mely kizárólag a bűntettes személyét tartja szem előtt, a XIX. század relativizmusán alapuló individualizmus nyilatkozik meg s poláris ellentéte nem a generális prevenció' elve, amint ma általában hiszik, hanem azok az elméletek, melyek a büntetés feladatának nem jövendő bűncselekmények elhárítását tekintik, hanem annak a kárnak kiegyenlítését, melyet a már elkövetett bűncselekmény idézett elő. Frank itt arról a kárról beszél, melyet intellektuálisnak vagy ideálisnak nevez. Ujabb időben alig esik szó róla. Ez a kár a lelki életre hat, egyfelől a sértett mint egyes személy irányában, másfelől közvetlenül a közület irányában. Természetesen nem minden intellektuális kárt lehet kiegyenílteni büntetéssel, így nem a sértett erkölcsi romlását, de ha nem mindig lehetséges is a közvetlen orvoslás, mégis lehet szó sokszor másféle kártala6 L. alább 9. alatt az 1918. évi svájci büntetőjavaslat 57. cikkét és az 1926. évi cseh büntetőjavaslat 46. §-át. 7 1918. évi svájci büntetőjavaslat 57. cikk. L. alább 9. a) alatt. 8 L. alább 10. alatt is.