Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1908 / 6. szám - Az ügyvédség múltjából
84 Magyar Jogász-Ujság VII évf. Beccaria valóban igazolta a közmondást, hogy „senki sem próféta a maga hazájában " Mikor hire-neve már két világrészben elterjedt, akkor szorult rá a legjobban a Firmiani gróf segítségére, honfitársai üldözéseivel szemben. Emberszeretetét és jóságát semmi sem bizonyítja jobban, mint a következő tény. Munkája első kiadásai ban azt a nézetet vallotta, miszerint „vétkes bukás miatt fogságra lehet vetni a bűnöst s kényszeriteri is lehet arra, hogy adósságát ott, vagy a hitelezőnél ledolgozza." Mivel azonban utóbb meggyőződött ebbeli nézetének a helytelenségéről, a következő kicdásokban már visszavonta azt s egy jegyzetben megjegyezte, miszerint „szégyelli, hogy ily kegyetlen nézetet vallott." Majd — mintegy korának a jellemzésére — hozzátette : „Lázadással vádoltak, de nem érdemeltem meg ; ellenben megsértettem az emberi jogokat s ezért senki a legkisebb szemrehányást se tette nekem!" John Eoioard, a nemesszivü emberbarát, aki a börtönügy reformját először sürgette, hogy eszméinek mitél több hívet szerezzen: könyvének az árát minimális összegben szabta meg, ami az akkori időben, midőn a könyvnyomtatás sokkal drágább volt, mint ma. ujabb nagy áldozatot jelentett a nagy emberbarát részéről. A régi középkori s az ujabb büntetőjogi axiómákból közlünk néhányat: „Az ártatlanok elitélése nagyobb baj, mint a bűnösök fölmentése." „Az elitélés pillanatáig, a bűnös ártatlannak tekintendő. „A bizonyítás csak akkor sikerült, ha tökéletes." „A büntetés alapjául a bűntettnek kell szolgálnia, nem pedig a bizonyítékok kisebb, vagy nagyobb terjedelmének.* „Ahol bizonyos, az elkövetésre irányuló szándék nem állapitható meg, ott nincs büncse'ekmény." „A társadalomnak okozott rossz a bűntetteknek az első mértéke." „A halálbüntetésben csak a közhasznosságot kell tekintenünk." „A büntetésnek sohasem szabad olyannak lennie, hogy a társadalom hibája, — amennyiben az c;alódott, — helyrehozhatatlan legyen." „A büntetlenség a büntetések kegyetlenségének a rendes következménye." Engandine városkában (Grisons kanton, Svájczban) sokáig megvolt az a szukás, hogy ha egy hamisan vádolt embert birói Ítéletiéi igazoltak, a város egész lakossága a fogház kapuja elé gyűlt, midőn abből a rehabilitált egyént kiengedték s egy leányka ünnepélyesen egy rózsát nyújtott át az illetőnek. Párisban a parlament által fölmentett egyéneket ünnepélyes körmenetben vitték körül a városban. ZS Az ügysédség múltjából. Az „ügyvéd" megjelölésre az európai nyelvekben általában használatos elnevezések (ném. advokat, fr. avocat, ol. avvocato, sp. abogado, port. avogado, ujgör. avokátos, holl. advocaat, lengyel és cseh adwokat, stb.) a latin „advocatus" szóból származnak, amely „hívottat" jelent, mert a rómaiaknál, a nagy törvényismeretet igénylő ügyekben, az érdekeltek segítségül hívták azokat, akik a törvényeket közelebbről tanulmányozták. Az ily egyéneket a rómaiak a „patrónus" (pártfogó), „defensor" (védő) s néha az „orator" (szónok) elnevezéssel is illették. Rómában és Görögországban az ügyvédek az özvegyek, árvák s az elnyomottak védelmezői voltak. Az ügyvédnek — Cicero szerint — becsületes és szónokolni tudó férfinak (vir bonus vicendi peritus) kellett lennie. Görögország egyes államaiban azoknak, akik ügyvédkedni akartak, előbb be kellett bizonyitaniok, hogy feddhetetlen előéletűek. Lacedaemoniában megvetették a szónoklat művészetét s az ügyvédektől teljes önzetlenséget khántak. Egy római törvény megtiltotta az ügyvédeknek, hogy az általuk ellátott ügyekben bármit is elfogadjanak (Lex Cincia). Érdekes, hogy kezdetben a nőknek is megengedték az ügyvédkedést Rómában. Caesar feleségének, Calpurniának a kívánságára tiltották el később őket az ügyvédségtől, még pedig — mint Valerius Mdx'mus mondja — azért, mert Calpurnia elvesztette egy perét, amelyben az ellenfélt nő-ügyvéd képviselte. Később a Codex Theodosianus annyiban enyhilett a dolgon, a mennyiben megengedte a nőknek, hogy a saját ügyeikben a bíróság előtt fölszólalhassanak Augusztus és Claudius uralma alatt a szenátus az ügyvédek honoráriumát, minden egyes ügyre nézve, 100 sestertiusban állapította meg. Aki ennél többet követelt magának, annak zsarolás miatt gyűlt meg a baja. Ammionus Marcellinus szerint, Antipho Ramnusius volt az első ügyvéd, aki ebbeli ténykedéséért pénzbeli honoráriurrot kapott. Trajanus alatt egy senatusconsultum kötelezte a klienseket, hogy esküt tegyenek arra, miszerint ügyvéIjüknek semmit sem adtak, illetve Ígértek; később azonban meg volt engedve, hogy a kliensek bizonyos mérsékelt összeget fizessenek az ügyvédjüknek. Rómában az ügyvédek föl voltak mentve a személyes kötelezettségek alól. A Lex Sancima büntetéssel fenyegette azokat, akik az ügyvédeket foglalkozásuk gyakorlásától eltérő dologra akarták kényszeríteni. Az európai államokban általában a monarchiák megalakulásával szilárdult meg az ügyvédi hivatás is. Angliában a vádlottak fogadhattak ugyan ügyvédet bűnügyeikben, de ennek nem volt szabad a tényről beszélnie, hanem csupán a törvény alkalmazását vitathatta, libből azután érdekes dolgok fejlődtek ki. Angol iró'i gyakran emlegetik annak az embernek az esetét, aki három nővel lépett házasságra, anélkül, hogy az előző kettőtől elvált volna, de akit fölmentetlek az esküdtek, mert védője azt bizonykodta, hogy a törvény nem a trigámiát, hanem csak a bigámiát bünleti. Spanyolországban az inejuiziczió minden vádlott mellé rendelt ki ügyvédet, akinek azonban csupán az inquizitorok jelenlétében volt szabad érintkeznie a vádlottal s akinek a hivatása csupán abból állott, hogy a vádlottat a terhére rótt bűncselekmény beismerésérebirja. Oroszországban II. Katalin czárnő elrendelle, hogy főbenjáró bűnügyekben mindenkoron védő rendeltessék ki a vádlottak mellé. Sardiniában az 177 '. évi törvény szerint minden vádlott szabadon választhatta meg a maga védőjét. Korzikában, (gyes bűnügyek kivételével, bárki szerepelhetett védő gyanánt a bíróságok előtt, ha ebbeli megbízatását igazolta.
