Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 5. szám - Carl Torp

5. sz. Magyar Jogász-Ujság '73 commentatio, következik". Ezután különböző jogi munkák fölölti recensiói következnek, majd Pernicze Alfréd fölötti búcsúztató. Végül, két még nyomtatásban meg nem jelent beszéde 1848 és 1852-ből, zárják be a sorozatot. Ezen utóbbiak elolvasását különösen az ifjabb generácziónak melegen ajánlom. /\ Gabba Carlo Francesco : Della retroattivitá in matéria penale. Torino. Gabba Carlo, a pisai egyetem érdemdús tanára, közel félszázados irodalmi munkássága révén, döntő szavú tekintélye az olasz magánjogi irodalomnak, amelynek az emphyteusisről és a házassági elválásról irt munkája, valódi remekmüvét képezi. Az ujabban s a törvények visszaható erejéről irt két kötetes nagybecsű munkájában a büntetőtörvények visszaható erejének a kérdésével is foglalkozik, több, mint kétszáz oldalon keresztül. Ily alaposan még a büntetőjogászok sem fejtegették az egyszerűnek látszó kérdést. A modern büntetőtörvényhozások túlnyomó része — a visszaható erő kérdésében — a következő elveket vallja : 1. A büntetőtörvénynek nincs visszaható ereje, oly értelemben, hogy semmiféle cselekmény sem nyilvánítható bűncselekménynek s elkövetője sem büntethető, ha afelől valamely, előzőleg kihirdetett és életbelépett törvény nem rendelkezik. Ez a „nulla poena sine lege* elve, amelyet a franczia forradalom véres törvényhozása is elismert. 2. Ha az Ítélkezés idején érvényben levő törvény nem minősít bűncselekménynek, avagy enyhén büntetett egy olyan tettet, amelyet a tett elkövetése idején érvényben volt törvény bűncselekménynek minősített, vagy szigorúbban büntetett; az előbbi törvény lesz alkalmazandó. 3. Ha az ítélkezés idején érvényben levő törvény szigorúbban bünteti a bűncselekményt, mint az, amely az elkövetés idején volt érvényben : ez utóbbi alkalmazandó. E hét utóbbi szabályt egyetlen szabályban is formulázzák : Ha a bűntett elkövetése s az ítélkezés idején egymástól különböző büntetőtörvény volt érvényben, az enyhébbik alkalmazandó. A római jogban a 2. alatti tétel nyomait nem találjuk meg. Az 1. alatt elvet is csak a császárság korában találjuk biztosan kifejtve. A köztársaság idejében Pompejus egyik törvényét („de vi") visszahatólag alkalmazták Milo és párthiveire, a Lex Semproniát pedig Rupilius Pompiliusra. A további fejlődést a kánonjogban és az olasz praktikusoknál találjuk, mig az ujabbkori jogászok és bölcsészek teljes érvényre emelték az említett elveket. Az illusztris szerző a XII. fejezetben fejti ki a saját elméletét. Ha a büntetés főleg és lényegileg az erkölcsi rendnek a követelménye s ha mértékét a bűntett erkölcsi mennyiségében találja, akkor ebből az következik, hogy minden büntetőtörvényt aikalmazni kell mindazokra, akik valamelyekben megállapított, bűncselekményt elkövettek s amely valóban olyan, hogy szembeszáll a nemzett erkölcsi elveivel és érzelmével. A törvénynek visszaható erővel való fölruházása igazságtalan oly esetben, a midőn az a vádlottnak a hátrányára szolgál, ez — uj bűncselekmények kreálása, vagy a már törvényileg megállapított büntetéseknek a sulyosbbitása — főleg pártos küzdelmeknél szokott megtörténni. A föntebb, 2. és 3. alatt említett szabály, — Gabba szerint — bölcsészeti eredetű s ez okból annak a büntetőtörvénykönyvben van helye; ellenben az 1, alattinak a jogalapja inkább a gyakorlatban keresendő. Az 1. alatti közjogi jellegű biztosíték s ezért annak az állami alaptörvényekben van helye; a 2. és 3. alatti elv pedig büntetőjogi jelleggel bir. Végül az illusztris szerző az 1—3. alatti elveket egy közös szabályba foglalja össze ; „Ha az előző és az uj büntetőtörvény között különbség yzsi, akkor az uj törvény érvénybelépése előtt elkövetett, de az utóbbi hatálya alatt elbírálandó cselekményt azon törvény szerint kell elbírálni, amelyiknek a rendelkezése enyhébb." w S\ Carl Torp : Om den saakaldte forminskede Tilregnelighed. („Az úgynevezett korlátolt beszámithatóságról.") Köbenhavn. A dán büntetőjogi irodalom egyik legkiválóbb s nemcsak a skandináv, hanem a külföldi kr minalisták egyik legnagyobb szaktekintélye: ..Torp kopenhágai egyetemi tanár, akinek a világhírű Örsted, Bornemann és Algreen-Ussing mellett, a legnagyobb érdeme van a dán büntetőjogi irodalom fölvirágzása körül. Munkáif alaposság, a részletkérdések precziz fejtegetése s önállóság jellemzik. Főbb müvei: „Om Straffen" („A büntetésekről"]; „Forsög og Meddelagtighed" (A kísérlet és a részesség'), „Om den saakaldte Nödret" („Az u. n. végszükség joga"), „Straffriheds-og Straffophörs-Grunde" („A büntetéstől mencesitő s az azt kizáró okok") czim alatt jelentek meg s a büntetőjog általános részét ölelik föl. Ujabban megjelent becses tanulmányában a korlátolt beszámithatóság kérdését fejtegeti a tudós szerző. A munka elsősorban is a különböző törvényhozásoknak e kérdést illetőleg elfoglalt álláspontját ismerteti, amelyek között a két jellegzetes álláspontot a dán és a német büntetőlörvénykönyv között találjuk. Az előbbi enyhébb büntetést állapit meg azon egyénekre nézve, akik noha nem egészen beszámithatlanok, mégis a cselekmény elkövetésekor, nem rendelkeztek a felnőtt és az egészséges szellemű egyének beszámithatóíágával; ezzel szemben a német törvény nem ismeri el a korlátolt beszámithatóságot. Az illustris szerző szerint, mindkét törvény kihívja a kritikát, ugy psychiatrlai, mint jogi szempontból. Emellett az egészi beszámítási taDnak az alapelve, tudományos szempontból tarthatatlan lesz, meri ezen alapelv szerint a beszámithatóság bizonyítékát külső psychikai szimptomáknak kell képezniök, másrészről pedig a büntetést, jogos megtorlásnak kell tekintenünk. Ennek az a természetes következménye, hogy az ilyen alapelvre épített törvények a gyakorlatban ki nem elégítő eredményeket, mindig büntetéseket, mindig rövidebb büntetéseket hoznak létre anélkül, hogy a bűntettes sajátságára és természetére tekintettel lennének. A német btk., az enyhítő körülmények alkalmazása folytán, hasonló eredményekre jutott. Ezenkívül közös hibájok az említett törvényeknek az, hogy a társadalmat nem részesitik a kellő védelemben, különösen a szokásszerü, vagyis a legveszedelmesebb bűntettesekkel szemben. Ezen általános kritika után az 1903. évi svájczi javaslat és három ujabb német javasla'nak a kritikáját adja a tudós szerző. Mindezen javaslatok a korlátolt beszámítás alá eső egyéneket enyhe büntetéssel kívánják sújtani. S épen ez az, amit Torp kifogásol, mert szerinte az ily egyénekre nézve a büntetés gyakran nemcsak hogy szükségtelen, de egyenesen káros is. Enne az oka abban keresendő, miszerint az ilyen tartalmú javaslatok rendesen nem egyebek, mint a modern psychiaterek és a megtorlási elmélethez ragaszkodó büntetőjogászok között létrejött kompromiscszumok, amelyekkel a czélt nem lehet elérni, mert ahhoz a psychiatria és a börtönügy tapasztalatainak és követelményeinek a föltétlen figyelembevétele szükséges. A svájczi javaslat sokkal előnyösebb a német javaslatoknál, mert az a javító és biztonsági czélzatu rendszabályoknak nagyobb teret enged ott, ahol azt a közbiztonság, különösen pedig az elitéltnek az állapota kívánja; továbbá ily esetekben a büntetés végrehajtása mindig fölfüggesztetik addig, amig az intézetben tartásnak vége nincs s azon idő, amelyet az elitélt az intézetben töltött, a büntetési tartamból levonatik. Ezzel szemben a német javaslatok szerint, a büntetés kitöltésének mindig meg kell előznie az intézetbe való internálást. Végül praktikus értékű javaslatokkal áll elő az illusztris szerző. Szerinte, a korlátolt beszámithatóság alá vonható egyének két csoportba oszthatók aszerint, aminő állapotban vannak. Ilyenek: 1. azon előrehaladott állapotok, amelyeket külső befolyások (ijedtség, fölizgatás, félrevezetés, stb.), vagy mérgezési okok (ittasság) idéztek elő s azok, amelyek a megzavart psychikai egyensúlynak