Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 3. szám

38 Magyar Jogász-Ujság VII. évt férjnek vagyoni viszonyainál fogva a nem vétkes nő részére tartást vagy éppen nem, vagy pedig a szükségesnél csekélyebb mértékben állapított meg, utóbb azonban a nő a házasság felbontásakor létezett jövedelmétől önhibáján kivül elesett, ellenben a férjnek vagyoni helyzete időközben javult. Ha tehát a nő a házassági bontóperben végleges nőtartás iránt kérelmet nem terjesztett elő, vagy pláne, ha keresetében nyíltan kijelenti, hogy férje ellen vagyoni követelése nincs: ez a kijelentése a végleges nőtartási igényről való lemondással azonos tekintet alá esik, következéskép a házassági bontó per birája nem is volt abban a helyzetben, hogy felperes végleges nőtartási igénye felől határozhatott volna, miből következik, hogy ez az igény most már külön perrel nem érvényesíthető. * Nemrégiben az u. n. correspectiv végrendelet egy esete fölött volt alkalma dönteni a Guriának. A kölcsönös — correspectiv — végrendelet a közös végrendelet egy faja, amelyet jogunk csak házastársak között ismer el érvényesnek (1876: XIV. t.-cz. 13. §.), kivéve egyetlen esetet: amikor t. i. a kölcsönös végrendelet egyúttal örökösödési szerződésnek is tekinthető, akkor az nem házastársak között is érvényes. Ez a minősítés pedig akkor talál, ha a végrendeletben foglalt halálesetre szóló intézkedés nem egyoldalú, hanem kétoldalú akaratnyilvánításként jött létre, azaz olyformán, hogy az akaratnyilvánítás a maga kötelező erejét a két fél egyezően nyilvánított akaratából meríti. A kölcsönös végrendelkezés érvényességének tehát házastársak és nem házastársak között mások és mások az előfeltételei: házastársak között nem szükséges, hogy annak szerződésszerű akaratnyilvánítás legyen az alapja, nem házastársak között azonban ez szükséges. Mindazáltal házastársak között is — a kölcsönösség fogalmából kifolyóan — a két egyoldalú akaratnyilvánítás között egy bizonyos feltételezettségi viszony áll fenn: egyikük sem tette volna éppen azt a végintézkedést, anélkül, hogy a másikuk viszont éppen azt a végakaratát fejezte volna ki. Azért nem szükséges, hogy a házastársak éppen egymást tegyék meg örökösül: mindig csak az a lényeges, amit a polg. tkv. tervezete 1935. §-ában ugy fejez ki, hogy „fel kell tenni, hogy egyik sem tette volna meg a maga rendelkezését a másik rendelkezése nélkül". Ha ez a feltételezettség meg nem állapitható, akkor nincs kölcsönös, hanem csak egyszerű közös végrendelet. A minősítés pedig főképen azért fontos, mert a kölcsönös végintézkedés az egyik fél részéről a másik halála után többé vissza nem vonható. A másik fél haláláig mindegyik visszaléphet; és pedig, amennyiben a kölcsönös végrendelkezés nem bir szerződéses jelleggel, minden korlátozás nélkül, amennyiben pedig szerződéses jellegű, csak jogairól mondhat le, kötelezettségében azonban benmarad.1) Mindezekre a reflexiókra a Curia egy döntése ad alkalmat,2) melyben ezt a többször érintett kölcsönösséget meglehetősen szubtilis okoskodással lehet csak megállapítani. Férj és feleség közösen ugy rendelkeztek, hogy közös szerzeményük mindkettejük halála után egyetlen gyermeküket illesse tulajdonul, kikötvén a túlélő házastárs javára az azon való életfogytiglani haszonélvezeti jogot. A férj előbb hal meg, s az asszony évek múlva ugy végrendelkezik, hogy a közszerzeményi ingatlan túlnyomó részét oldalrokonoknak hagyja. Ezt a második végrendeletet már most megtámadja a gyermek. A Curia kölcsönös végintézkedésnek minősiti az egész rendelkezést azért, mert a haszonélvezet a túlélő házastárs javára ki van kötve, s abból folyólag mondja ki, hogy a túlélő házastárs a másik halála után a correspectiv végrendeletet többé meg nem változtathatja. Kétségtelen, hogy abban a végintézkedésben, amelynél fogva mindegyik házastárs a közösen szerzett ingatlanok haszonélvezetét a túlélő házastárs javára biztosítja, correspectiv intézkedés foglaltatik. De vitatkozni lehet a fölött, vájjon a correspectivitás kiterjed e az ingatlan állagát illető rendelkezésre, s vájjon ehhez képest nem-e rendelkezhetett a túlélő házastárs szabadon a maga felerészéről A Curia a correspectivitást oly intézkedésre is kiterjesztette, amelyre annak fent felállított kritériuma talán nem egészen talál. Az apa az őt illető fele ingatlanra talán gyermekét nevezte volna örökösül akkor is, ha az anya a maga teléről másként intézkedik. A kölcsönösség fenn vagy fenn nem forgásának megállapítása, mint látjuk, felette nehéz, néha csaknem lehetetlen. Az alsóbiróságok a jelen esetben is ugy találták, hogy csak a férfi felerészére vonatkozó intézkedés volt correspectiv. Csupán a Curia fogta fel egységesen az egész rendelkezést. S ha végső konklúziónkban mi is a Curia álláspontját fogadjuk el, ez főként azért történik, mert a szülők haszonélvezeti jogukat az egész vagyonra egységesen tartották fenn, amiből elegendő biztossággal lehet arra következtetni, hogy ezt az intézkedést ahhoz az előfeltételhez kötötték, hogy a vagyon egy kézben, t. i. egyetlen gyermekük kezében marad. Ilyként a gyermeknek mint örökösnek megnevezése mint hallgatólagos előfeltétele fogható fel a kölcsönös haszonélvezeti kikötésnek. Hanem erre azért jó lett volna a Curiának indokaiban kifejezetten kiterjeszkedni. Egymagában véve abból, hogy a házastársak a túlélő javára intézkedést tesznek, nem következik, hogy a harmadik örökös megnevezése is a correspectiv rendelkezések körébe esik. Ez csak a jelen esetben a körülmények mérlegelése alapján volt megállapítható. 1) V. ö. C. 1896. márcz. 26. 1719/95. sz. 2) 1907. nov. 12. 8277/906. sz.