Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 22. szám - Pedro Dorado

22 sz. Magyar Jogász-Ujság 211 individualisták véleményéhez csatlakozik. És igy a tár­sadalom és az egyén, az állam és a személy között ha­bozva, egyik oldalról a másikra megy s nem tudja, hogy tulajdonképen mi is az ő véleménye. Egy másik pozitivista, Fioretti, más módon oldja meg a problémát. Szerinte, absztrakt értelemben, nincs egyén s nincs társadalom. Egyén és társadalom csak konkrét értelemben van: egyrészről mindazon egyének, akik a társadalmat alkotják; másrészről bármely egyén. Ha minden egyénnek — vagyis a társadalomnak — a jogát megsértik, akkor a kárt a tagok mindegyike érzi. Hasonló jelenség ez, mint a közlekedő edényeké, ame­lyeknek egyikében nem mehet föl a folyadék anélkül, hogy a másikban le ne szállana. Tegyük szolidárisakká a társadalom és az egyén érdekeit s a nehézség meg­szűnik. Egy czivilizált népnél, az egyénre kiszabott bün­tetés, nem csupán a bűnösre rótt szenvedés, mivel az egész társadalom is érdekelve van a fenyítésben. A rokonszenv, amelyet a bűnös iránt érez, arra indítja a társadalmat, hogy jóakaratot tanúsítson iránta. Ez okból a büntetés szenvedését csak akkor helyesli, ha a kike­rülendő rossz nagyobb annál, mint amit a bűnös elszen­ved. Minél általánosabb valamely népben a rokonszenv érzelme, annál kevésbbé kegyetlenebb az a nép. A bün­tetés súlyosságának a korlátja a rokonszenvben van; ezért lehetetlen, hogy valamely társadalom olyan tör­vényhozást alkosson, amely az emberiesség érzelmeivel ellentétben áll. Hogy azonban ez a sérelem megszülessék, elenged­hetetlen, hogy az egyén és a társadalom erkölcsi és pszikhikai szervezete egyenlő legyen. Az antropológia — mondja Fioretti — kimutatja a bűntettes és a tisz­tességes ember közötti óriási különbséget; tehát ezek között lehetetlen a rokonszenv, lehetetlen az érzelmi közösség s lehetetlen a jog. így tehát a czivilizált állam és a bűntettes együttes létezése lehetetlen; lehetetlen, hogy közöttük jogviszonyok létezzenek ... „ A bűntettesre vonatkozólag egyéni jogokról beszélni annyi, mint a falra borsót hányni, mivel ott olyan föltétlenül heterogén ele­mek vannak, mint amilyen a bűntettes és a tisztességes ember." A Fioretti fejtegetése — mondja Dorado — épen nem mintaképe az értelmességnek ; arra azonban minden­esetre elég, hogy megérthessük belőle, miszerint Fioretti nagyon irigadozóan kezeli a kérdést. „Szegény emberi jogok, amelyeknek a megszerzése és megerősödése a modern haladást tekinti egyik legna­gyobb hódításának!" (Dorado). Dorado szerint: nincs bűntett, illetve : rosszul definiál­juk a büntettet. Az általános nézet szerint a bűntett a jognak a tagadása. Ezt azonban nehéz volna konkreti­zálni. De nem csak ez a baj, hanem az is, hogy sem jog nincs, sem jogrend nincs. Illetve ha van, azt más­ként kell értelmeznünk. Nincs más rend és más jog, mint amit mindegyikőnk formál az elméjében, a kitűzött czélokra vonatkozólag. Nincs semmi abszolút, semmi absztrakt; nincs semmi, ami az emberektől és a dolgoktól független lenne. Mi vagyunk azok, akik a lényeket és a dolgokat a ezéljaink­nak megfelelő vagy meg nem felelő voltuk miatt vesz­szük tekintetbe ; mi vagyunk azok, akik azokat jogosakká, vagy jogellenesekké teszszük aszerint, amint azok által ama czéljainkat elérjük, vagy pedig nem érjük el, tekin­tet nélkül arra, hogy azok valóban olyanok-e. S amint czéljaink különbözők, szempontjaink, érdekeink, czéljaink eltérők, ugy a jogellenes cselekménynek, vagyis a bűn­tettnek a fogalma is — a rend, a jog stb. eszméjének a változatossága folytán — szintén különböző, azon kri­tériumok szerint, amelyekkel a kérdést tekintjük. Hatástalanok azon doktrínák, amelyeknek a szerzői azt állítják, hogy azok a bűncselekményt egyszersmin­denkorra definiálják. Meddők és erőszakoltak a bűntett­nek Önmagában való definicziói; ugyanezt mondhatjuk a Garofalo természetes bűntettéről és még sok egyéb ha­sonló s határozatlan definiczióról. Ha eltűnnék a társadalmi kormányzatból a tekin" tély s ha senki sem kényszerítené rá másra a maga akaratát és szokásait s ha mindenki a maga tetszése szerint élne s a saját ízlése szerint kormányozná magát, akkor helyén való lenne a rendnek pl. a bűntettesek által táplált fogalma, valamint a másoknak ugyanarról táplált fogalma is ; ez esetekben a cselekmények minden egyén czéljainak megfelelőek, vagy meg nem felelőek s jogosak, vagy jogellenesek lennének aszerint, amint azok­nak megfelelnek, vagy meg nem felelnek, de sohasem önmagukban. Azonban az egyik ember uralja a másikat; a kor­mányzók a kormányzottakra szabják a maguk kritériu­mát s mivel kényszerítő eszközökkel is rendelkeznek, törvényekben mondják ki, hogy jogos vagy jogellenes cselekmények azok, amelyek az ő kritériumaiknak meg­felelnek, illetve meg nem felelnek s amelyeket ők a társadalmi jólét és a társadalmi rend szempontjából igazságosaknak és elengedhetetlennek tartanak. Az o különleges jogrendjük a „változhatatlan* jogrend s az azzal ellentétben álló cselekmények a büntettek. A kérdés — alapjában véve — ugyanaz, mint a be­tegség kérdése a pathológiában, a normalitásé az anth.ro­pológiában s a czivilizáczióé a szocziológiában. Mi a beteg, az abnormis és a vadember? Mi az egészséges, müveit és normális ? Hol találhatjuk meg a megkülön­böztetés alapjául szolgáló kritériumot. Lehetetlenség azt megtalálnunk? objektív kritérium nincs, hanem csak szubjektív kritériumok vannak. Mindenki egészséges, normális és müveit, a maga módja szerint s a saját szempontjából. As a néhány ember pedig, aki a maga kritériumát a többiekre helyezi, szinten azt akarja, hogy azok ugy legyenek egészségesek, normálisak és művel­tek, amint ök (t. i. az a néhány ember) értelmezik az egészséget, a normalitást és a műveltséget. Ez a rákényszerités talán — de csak talán — élet­föltétel ; talán szükséges, hogy erőt vegyünk azokon, akiket mi elmebetegeknek, gyengéknek tartunk s talán kell, hogy azokat oly bánásmódnak vessük alá, amelye­ket mi alkalmasaknak tartunk arra, hogy azzal azokat — a magunk szempontjából — jókká, egészségesekké és müveitekké tegyük ... De hogyan lehet itt megálla­pítani határozott kritériumot? Hogyan lehet azt állítani, hogy ez a rend mindig fónn fog állani s hogy mindig ugyanaz a szempont fog uralkodni ? A bűntettesek osztályozásának a kérdését illetőleg, abból a szempontból indul ki Dorado, hogy mint minden osztályozás, ugy a bűntettesek osztályozása is, mester­kélt. Amint egy fán nincs két egyenlő levél, ugy nincs a világon két egyforma ember sem „Minden ember maga egy egész világ", mondja a népies filozófia. S ez bizo­nyos is. De meg tovább megyünk: egy és ugyanazon ember sem egyenlő életének két pillanatában se. Minden cselekménynek megvan a maga törvénye, a maga saját jellege, a maga sajátságos és eltérő tizionómiája s igy nem képezhet másokkal csoportot, hanem magában véve is önálló. A bánásmódnak nemcsak minden egyes bűntettesre, hanem minden egyes bűntettesnek minden egyes állapo­tára való tekintettel történendő individualizácziója kell, hogy legyen az elérendő főczél. Az erre vonatkozó törek­vés már a megvalósulás stádiumába lépett: a pathológia már nemcsak a beteget, hanem a betegséget is tanul­mányozza s a büntetőjog megszűnt vizsgálni a büntettet, hogy vizsgálhassa a bűntettest. A bűntettesek különböző osztályozásai, amelyeket az egyes büntető jogászok eszközöltek, az első lépést képezik a teljes individualizáció eszméjének a megvaló­sítása felé. Igaz, hogy nem kifejezetten és őszintén, de tagadhatatlan átmenettel Vele valósul meg az elkülönzés első aktusa. Azelőtt a szabad akarat klasszikái doktrí­nájával mindenkit egyenlőnek tekintettek s egyenlően bántak mindazokkal, akik szabadakaratukkal rosszul ren­deztek. Ma azonban a különbségtevés már megkezdődött s ennek a nyomán jönni fog többi.

Next

/
Oldalképek
Tartalom