Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 15-16. szám - Dr. Angyal Pál - Tarde

15/16 sz. Magyar Jogász-Újság 157 3. Az utánzás nem fejlődik azonnal teljes hasonu­lásban. Az elszigetelt esetből mintává fejlődik oly mó­don, hogy gyökeret ver szobásainkban. Akczióját olyan kellemetlen bajhoz hasonlíthatjuk, amely először csak izolált esetekben jelentkezik, majd pedig elterjed az egész országban s végül kórhajlam alakjában átmegy az utódokra. Nincs ol\ai barbár vagy czivilizált erény, ven­dégszeretet, vagy becsületesség, derékség, vagy munka avagy jótékonyság, amely manapság meg van gyökerezve valamely népnek a szokásaiban s amely eredetileg nem máshonnan származott volna Tévedés azt hinni, hogy bizonyos népek, amelyek szokásaikban barbár intézmé­nyeket vagy alacsony hajlamokat mutatnak föl, mint a minő pl. az emberevés, a labszolgaság, a pederasztia, kegyetleneknek vagy romlovaknak születtek volna. Az igazság — Tarde szerint — az, hogy eme rut dolgok azért virágzottak e népeknél, mert valamely ide­genből vett rossz példának a csirája kelt ki náluk. 4. Az utánzás terjeszkedő ereje visszaszorítható ellentétes és versenyző tendencziák felhalmozása által. !gy Pl- egy orvos vágyakozhatik egy és ugyanazon idő­ben utazni és a klinikáján is foglalatoskodni; az egyik elűzi a másikat. Az emberrel összefüggő utánzási erő­nek is útját lehet állani nevelés, oktatás, vallásosság s általában mindaton tényezők által, amelyek a jellem alakulására többé vagy kevésbbé befolynak. Ez a Tarde u. n. utánzási elmélete, amelynek — mint föntebb láttuk — a lényege az, hogy a kriminali­tás főoka az ember természetszerű utánzási vágyában, illetve képes égében rejlik. Noha ez elmélet nagy igazságokat is foglal Hágá­ban, mégis alapjában véve nem egyéb, mint túlzás: az egyik emberi hajlam szerepének a túlbecsülése. Az utánzási haj'am kétségtelenül megvan minden emberben, hisz azt már a gyermekben is erősen kifej­lődve találjuk, sőt ad látjuk, hogy magának az embe­riségnek a története is nem egyéb, mint a jó és a rossz példák utánzásáoak a sza' adatlan lánczolata, ami arra mutat, hogy az utánzási hajlam nemcsak a rossz, ha­nem a jó cselekmények tekintetében is helyet foglal s igy azt a társada'mi jelenségek egyik általános forrásá­nak kell tekintenünk s igy arról, mint a bűncselekmény specziális faktoráról nem beszélhetünk, mert annak a genezisénél sokkai hatalmasabb faktorok is szerepelnek, amelyeknek az utánzás csak csekély értékét adja. Más szóval: Tarde túlozza az utánzásnak az erejét a bűnözés terén. Nézzük már most Tardenak a büntetőjogi a'ap­fogalmakra, u. m. az akaratszabadságra, a felelősségre és a bűncselekményekre vonatkozó elméleteit. Az akaratszabadság kérdésében Tarde determinisz­tikus álláspontot foglal el, noba sem a felelősséget nem veti el, sem pedig a társadalmi védelem eszméjét nem karolja fel, hanem teljesen eredeti és önálló álláspontot foglal el. Tarde szerint a főkérdés nem az, hogy szabad-e az egyén, vagy pedig nem szabad, hanem az, hogy valódi-e vagy nem. Az erkölcsiség problémája soha sem alapult a szabad akaraton, hanem a szfmély valódisá­gán. Ez pedig odavezet, hogy tévedésnek tartsuk a sza­bad akaratot. Mindazonáltal a tudományos determiniz­mus távol áll attól, hogy .abszolút igazságú dogmaként ragyogjon.* Ha minden jelenség val mely evolucziónak az eredménye, ha minden evoluczió oly elemi erőknek az összessége, amelyek külön-külön is előidézik aman­nak a hatását s ha ezen elemi erők mindegyikére nézve lényeges az, hogy csupán egyetlen s mindig csak ugyan­azon hatást eredményezzék, akkor rájövünk az egyetemes predetermináczióra, az általános ismétlődésre. Ez a determinizmus konklúziója. A felelősség kérdését illetőleg Tarde azon alap­tételből indul ki, amely szerint az embert minden idő­ben nem azért büntették, mert szabad volt, vagy, mert nem volt szabad, hanem csakis azért, mert az illető egyén volt a bűnös, nem pedig más egyén. Midőn elis­merjük valamely, általunk kötött szerződésnek az érvé­nyességét, ez annyit tesz, hogy a szerződést ugyanan­nak ismerjük el, mint ami az a megkötés idején volt s nem azért ismerjük el azt, mert a megkötést illetőleg szabadoknak tartottuk volna magunkat. Más szóval : az azonosság problémájáról kell beszélnünk, nem pedig a szabadságéról. Az emberek soha sem azt kérdik: „Mi az oka?" Hanem mindig azt: nHol van az ok?" Ha gyilkosról van szó, azt feleljük: „Az agyában." Régente azt felel­tük: .Ebben az emberben." Még régebben: „Ebben a családban." A lényeges az, hogy ne cseréljük föl egyik családot a másikkal, egyik egyént a másikkal. S hozzá­tehetjük : egyik ént a másikkal. Igy jutur k el az egyéni azonosság fogalmáhcz. De vájjon elegendő e az azonosság a felelősség megállapit­hatására? Bizonyára nem; mert szükséges még a tár­sadalmi hasonlóság is. Ha egy európait egy vadember­nek a megölése miatt Ítélünk el, bizonyos, hogy nem érzünk olyan föltiáoorodást, mint auinő akkor fogna el bennünket, ha egy eu'ópait egy másik európai ember­nek a megölése miatt kellene felelősségre vonnunk. Szükséges, hogy a tettes és az áldozat „többé-kevésbbé társadalmi honfitárs legyenek s a társadalmi eredet analógiáinak elegendő számát mutassák." E föltétel azon­ban nem szükséges akkor, ha elmebe'eg, alkoholista vagy epileptikus bűntettesről van szó, mert aki ily mó­don cselekszik, az már elválasztja magát attól a társa­dalomtól, amelyben él. Világosabban szólva: a tettesnek normális állapot­ban kell lennie. De vájjon normális-e az állapota egy haragos, czivakodó vagy fényűző embernek ? Bizonyára. De ha ezen embernek a rendes állapota nem hasonló a társai rendes állapotához, akkor nincs helye felelősség­nek. Ilyen esetek pl., midőn valamely politikus, kalan­dor, költő oly pszichológiai állapot uralma alatt áll, a melyben a többi ember nem részesül; midőn abszolút önbizalommal, abnormis gőggel s vak inspiráczióval el­telve, belső ösztöneitől huzatja magát s eltávolodik a társadalomtól. A bűnösség nemcsak a társadalom általános aka­ratával vagy hasznosságával ellenkező cselekményt, ha­nem anyagi értelemben vett hiányt is föltételez. Neve­zetesen pedig két lénvrges dolgot: a személyi és a tár­sadalmi azonosságot. E'.en két pozitív, soha sem illuzó­rius fogalom kombinácziója teljes magyarázatát adja ugy az erkölcsi érdemességnek, mint az érdemetlenség­nek. Ezáltal a másra nézve káros vagy a közakarattal ellenkező cselekmény elkövetőjében megszületik a hiány érzete s ugyanaz álial a szemlélőkben és a bírákban is felülkerekedik a méltatlankodás érzete, a czenzura és a megvetés ; elengedhetellenné lesz e két föltétel: először, hogy a bűncselekmény elkövetőjét elitéljék vagy őmaga bűnhődjék meg akkor, amidőn vádolják; vagyis más szóval: neki magának tulajdonitsák — okkal vagy ok nélkül — a szóban forgó cselekményt, nem pedig az ő személyétől idegen, külső fizikai vagy szervezeti okok­nak. Másodsorban pedig szükséges, hogy az egyént, mint ugyanazon társadalom tagját Ítéljék el, amelyhez a bírák és az áldozat is tartoznak. Más szavakkal: be­számithatóságnak csak akkor van helye, amidőn a) va­lamely cselekmény elkövetője azután is azonos marad önmagával (személyi vagy dologi azonosság); b) amidőn közötte és azon társadalmi test között, amelyhez tarto­zik, nagyobb hasonlóság van. Tarde példákkal is illusztrálja doktrínáját. A hip­notizált egyén a személyi azonosság hiánya miatt nem felelős, mert midőn hipnotizált állapotban cselekszik, el­vesztette az azonosságát, mert nem ugyanaz, hanem csak ő, megváltozva a szuggesztió folytán. Viszont a társadalmi azonosság hiánya miatt a tömeg sem volt felelős az általa elkövetett rablásokért azon korszakban, amidőn a társadalmi egység az azt képező tagok kimért számára szorítkozott. összegezve a mondottakat, a felelősséghez Tarde szerint két föltétel szükséges, u. m.: 1. hogy az áldozat

Next

/
Oldalképek
Tartalom