Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 10. szám

VII. évfolyam. Budapest, 1908. május 15. 10. szám. MAGYAR JOGÁSZ-UJSÁG A JOG- ÉS ÁLLAMTUDOMÁNYOK MINDEN ÁGÁT FELÖLELŐ FÉLHAVI FOLYÓIRAT Joggyakorlati szemle. (A.) Az itélt dolog ama megszorító értelmezését, melyet az írásbeli és a szóbeli végrendeleten sarkalló jogok egymásutáni érvényesítésénél mult alkalommal szemlélhettünk, C. az anyagi jogon tul is tartja, midőn (1907. május 3-án, 1396. sz. a) nem áll meg a bíróságilag érvényesített subjektiv jogok elválasztó kritériumánál és kifejezetten pert kíván meg e kifogás tényalapjához. E czimen nem tartotta elbiráltnak a nyugdíjra vezetett zálogjogok egymás közötti hatályosságát akkor, midőn a végrehajtási eljárás során jogerősen tisztázódott ama kérdés, hogy a nemzeti színház tagjának fizetésére vezetett végrehajtás a nyugdíjintézettől járó nyugdíjra kiterjed-e, vagy sem. A határozat tenorja kifogás alá nem esik, legalább is ilyen általánosságban nem. Már ha arról van szó, hogy ugyanazon felek között az első vita nem teszi-e mégis feleslegessé a másodikat, haboznánk. Igaz. G. hatályosan utal a végrehajtási eljárás különleges természetére, azonban hiszen valójában itt az anyagi kifogásról, nem pedig olyan alakszerűségről van szó, mint teszem a St. 27. §. 3. pontjánál, a perfüggőség pergátló közbevetésénél. Addig, mig az itélt dolog közbevetése jogszüntető, nem pedig csupán perszüntető hatással is jár, képzelhető oly felfogás is, a mely annak formai tényalapjaként megelégszik bármely biróság előtti contradictorius eljárással, milyen pedig a sorrendi tárgyalás is. Egész más álláspontra kellene persze helyezkednünk, ha C. azzal érvelt volna, hogy itt lényegileg két jogról folyt a vita. Hogy C. ily kellő, néha hajszálfinomságu megkülönböztetésektől még akkor sem idegenkedik egyébként, ha azok véletlenül a végrehajtási törvény egyik-másik intézkedésével össze is függnek, arról ékes tanúságot tesz ama határozat (1908. jan. 7. 710/1907. sz.), mely a vht. 174. szakaszának viszonyát az anyagi magánjoghoz feszegeti. A végrehajtási törvény 174. szakaszán alapuló telekkönyvi bekebelezés az idézett határozat szerint csakis a végrehajtási eljárás szempontjából áll meg, azonban az árverési vevő és a meghatalmazója között fenforgó jogviszony, a köztük létesült megállapodások és azok harmadik személyekre való érvényességének megbirálásánál az általános magánjog szabályai irányadók. Ezek szerint pedig — úgymond Curia — az ingatlan tulajdona a megbízóra ment át, ha az árverési vevő a telekkönyvi átíratást kötelezte, az ingatlan birtokát át is adta és azt mégis egy rosszhiszemű harmadikra ruházta át. Az ingatlan kétszeri eladása körüli gyakorlatnak hatalmas analogikus kiterjesztése, mely különösen azért fontos, mert Curia a rosszhiszemet már az árverési vevő nyilvánkönyvi jogutódjának az árverésen való részvételében is látja. Az eldöntésben és annak indokolásában benne lappang azon elv, mely az ingók jóhiszemű dologszerzését szabályozó rendelkezésekben igen gyakran kifejezetten is megszólal, hogy tudniillik a megszerzőnek tudomással nem szabad birnia arról, hogy az elidegenítő rosszhiszemű. Tisztán magánjogi aspectusból ugyanis, — ha a telekkönyvszülte formális kategóriáktól eltekintünk — a megbízott az ingatlannak birlalója lett csupán. Ha már most jogutódja erről tud és arra támaszkodik, hogy az árverési vevő telekkönyvi jogosult, ugy nyilván rosszhiszemű birtoklásra épit és a jóhiszemű dologszerzéstől természetesen elesik. A rosszhiszemű birtoklást a dologi jogban a „nem jóhiszemüvel" szokták azonosítani. Curia (1907. decz. 31-én 891 sz.) e felfogással szembehelyezkedvén a puszta negatívumban, annak tudatában, hogy a saját birtok nem hibátlan alapon sarkal, még nem látott okot az elvont dolog elmaradt hasznainak visszatérítésére. A tényállás az volt, hogy az ingatlant a birtokos a vételár teljes kifizetése mellett a kiskorú tulajdonos gyámjától megvette, annak birtokába belehelyezkedett és azt a vételár visszatérítéséig vissza sem bocsátotta és pedig annak daczára, hogy a gyámhatóság a kért jóváhagyást megtagadta. Curia azzal indokol, hogy a vételár teljes kielégítése folytán nyilvánvaló, hogy mig felperes erre vonatkozó visszatérítési kötelezettségének eleget nem tesz, az alperes birtoklása rosszhiszeműnek nem tekinthető. Az indokolás a kötelmi és a dologi jogelvek sajátságos öszszezavarására mutat. A birtoklás causája tudatosan hatálytalan szerződés, vagyis nyilvánvaló rosszhiszeműség, mely a íructus percipiendi megtérítését tenné szükségessé, azonban ennek útját állja a vételár elvont használata egyenértékének, a vételár kamatjának visszatérítési kötelezettsége. A vevő tehát ezen tényállás mellett kötelmi alapon beszámítással élhet, ha ugy tetszik, a dolo petit, qui petit, quod mox redditurus est elvével érvelhet, szóval mindenre hivatkozhatik, csak éppen arra nem, hogy jóhiszemű Eredményben egyre megy a dolog,