Magyar jogász-újság, 1905 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1905 / 2. szám - Pszikhiátria és büntető igazságszolgáltatás

42 Magyar Jogász-Ujság IV. évf. dalmi „normalproduktum'-ok alkalmasak arra, hogy kiindulási pontul szolgáljanak a kriminológiai kutatásoknak. Amennyire megállapíthattam, a hivatalos foglalkozás főképen három irányban szokott bűntetté elfajulni. 1. A hivatásos foglalkozás objektív alkalmat nyújt a bűntett elkövetéséhez. Ha például a táblázat szerint az önálló mezőgazdák által elkövetett sikkasztások átlagos arányszáma 0 33, a kereskedősegédek által elkövetetteké ellenben 312, ennek oka nyilvánvalóan abban rejlik, hogy az önálló mezőgazda csak ritkán, a kereskedősegéd ellenben majdnem állandóan és hivatásszerűen birlal vagy őrizetben tart idegen ingókat, főképen pénzt — a sikkasztások főtárgyát. Tipikus alkalmi bűntett a kéjnők által vendégük kárára elkövetett lopás, mely mintegy tertiaer jelenség. 2. A tettes a foglalkozásával járó képességet és gyakorlatot a társadalomra veszélyes módon használja fel, — a bűntett, mint a hivatással járó technika elfajulása. Példa erre, hogy a betörők aránytalanul nagy része lakatos volt. Figyelmet érdemel az a körülmény is, hogy magzatelhajtás miatt elitélt 7(i egyén közül 16 szülésznő volt. 3. A hivatásos foglalkozás az illető egyén erkölcsi nézeteire kedvezőtlen befolyást gyakorol és igy közvetett módon szüli a büntettet. Ezen tétel illusztrálásául csak arra az eldurvulásra hivatkozom, amelylyel a mészárosság jár, vagy amely a katonai élet kifolyása hosszú háborúk esetében. A büntettek indirekt forrásainak tekinthetők az olyan foglalkozások is, amelyek az alkoholizmusra csábítanak (korcsmárosok, pinczérek és különösen pinczérnők). Ide tartoznak továbbá az olyan hivatások, amelyek izgató voltuknál fogva megtámadják az idegrendszert (például tőzsdespekulánsok) és igy főképen sexuális büntettek okai lehetnek. A fejlődés ezen három sorozata az egyes hivatásos foglalkozási ágakban többé-kevésbé felismerhető. Szinte fölöslegesnek tartom annak kijelentését, hogy az alább sorra kerülő foglalkozási ágak mindegyikében igen nagy számmal vannak tiszteletreméltó, kifogástalan egyének. Ezzel a kijelentéssel nemcsak egyes iparágak képviselőinek jogos érzékenységének tartozom, de szükségesnek tartom ezt a kijelentést a tudomány szempontjából is. Mert az a körülmény, hogy számtalan egyén a foglalkozásukból kiinduló mindennemű kriminalisztikus fertőzésnek ellen tud állni, azt bizonyítja, hogy a büntettek aetiologiai kutatásánál a társadalmi momentumokon kívül ép oly mérvben a személyi momentumokra is figyelemmel kell lenni, de bizonyítja azt is, hogy az a körülmény, hogy a büntettet, mint szocziális jelenséget ismerjük fel, — korántsem zárja ki a bűntettes felelősségét. (Folytatjuk.) L—y. Pszikhiátrla és büntető igazságszolgáltatás. A XIX. századot a természettudományok századának mondják, még pedig joggal; mert a természettudományok még eddig sohase fejlődtek oly óriási mérvben, ismereteink köre soha sem gazdagodott olyan mérhetlen mennyiségű találmánynyal és felfedezéssel, mint az elmúlt században. Ennek a fejlődésnek nem kis része az orvostudományokra és ezek között az elmekórtanra esik. Épen az elmebeli kóros állapotokra vonatkozó ismereteink olyannyira bővültek, hogy csak természetesnek mondható, hogy a korábbi elméletek és nézetek nagy része teljesen átalakult. Amikor a tulajdonképeni pszikhozisok érthetőkké váltak és rendszerbe lettek foglalva, a tudósok a rokonjelenségekkel kezdtek foglalkozni és tanulmányaik folytán reá jöttek, hogy sok olyan dolog, amit erkölcsi perverzitásnak, neveletlenségnek és szeszélynek tartottak az elmebajok körébe tartozik és ennek megfelelően értékelendő. De amikor egyrészt az elmekórtan köre soha nem remélt módon bővült és ennek folytán megfelelő jelentőségre emelkedett, másrészt épen az óriási fejlődés mindennemű visszásságok állandó forrásává lett és ilyképen számtalan támadásra és merev visszautasításra adott okot és alkalmat. A fejlődés folyamata sokkal rohamosabb volt, hogy sem a nagy tömeg azt követhette volna; elmaradt tehát a fejlődéstől és ha talán kezdetben törekedett is arra, hogy azt megértse, látva törekvéseinek sikertelenségét, az ut közepén megállott és a tudományos álláspont és a közvélemény, az úgynevezett józan emberi ész között tátongó ür mindinkább nagyobb lett. Ehhez a nagy tömeghez tartoznak a jogászok is és ámbár az elmegyógyászok szakvéleményét mind sűrűbben kérik, nem mindig van meg a jogászokban a hajlandóság arra nézve, hogy saját véleményüket a szakértői véleménynek alárendeljék. Sok súrlódás keletkezett ebből az orvosok és jogászok között és az ellentétek még mai napig sicsenek teljesen elsimítva, esetről-esetre kitörnek és elkeseredett szó- vagy tollharczokra szolgálnak alkalmat. Hiszen megengedjük, hogy a szakértőt kellemetlenül érinti, ha bíróság az ő álláspontját nem osztja és az ő véleményétől eltérő vagy azzal talán épen ellentétes Ítéletet hoz. Mint mondtuk, ez kellemesnek nem mondható, de ahhoz, hogy igazságtalanságról panaszkodjék a szakértő, szükséges volna előbb megállapítani, hogy melyik részen van az igazság; és hogy ennek minden körülmények között föltétlenül a szakértő részén kell lennie, még nagyon is bizonyításra szorul. Különösen gyakran utalnak az orvosok a vegyészeti szakértői véleményekre és azt követelik, hogy épen ugy, mint a bírónak nem jut eszébe a törvényszéki vegyész szakvéleményében kételkedni, fogadja el az elmegyógyász véleményét is megdönthetlennek. Pedig ez téves fölfogás, melynek eloszlatása nem mondható hiábavaló munkának. A törvényhozó hatalmi szava az orvost az iparüzők köré sorozhatta, de a gyógyászati művészetet tudománynyá emelni, nem állott hatalmában. És ha ez a tétel megállhat a gyógyászatra általában, még fokozottabb mérvben alkalmazható a pszikhiátriára. Hiszen szép és pompás dolog volna, ha a gyógyászat ekzakt tudomány volna, amelyben minden megdönthetetlen tapasztalati tényeken alapszik; akkor a gyógyászatnak is megvolnának a maga elvei, megdönthetlen szabályai és a kételynek minden lehetősége ki volna zárva. Csakhogy ettől még nagyon messze állunk és csupán tudományos tények elsajátitása még nem elég