Magyar jogász-újság, 1905 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1905 / 1. szám - A büntetési nemek reformjához

1. sz. Magyar Jogász-Ujság 11 ismeretlen volt előttük az adósnak a hitelezők megkárosítására irányuló szándéka. Fönnebb láttuk már, hogy ez a prezumpczió bizonytalan és elmosódó határ; igazságtalanságára nézve pedig mi sem jellemzőbb, mint az, hogy az a közel rokon vagy hitelező, aki bizonyítani képes, hogy az adós szándékáról nem tudott, az mentesül a hatálytalanítás alól, más, aki ezt bizonyítani nem tudja, benne marad a csávában. Ideje volna már ezekkel a kétes értékű törvényes vélelmekkel végleg leszámolni, ameyek a jogviszonyban álló felek egyikét a bizonyítás alól a legtöbbször indokolatlanul felmentik és pedig nemcsak itt, hanem a magánjog egész területén. A hatálytalanításnál biztos alapul kínálkozik a károkozás objektív ténye: a hitelezők elől kielégítési alap elvonásában nyilvánuló károkozás s e kár megtérítésének kötelezettsége. Ami szóbajöhet ezen elv gyakorlati keresztülvitelében, az annak megfontolása, hogy a forgalmi élet, a javak forgása nem szenved-e általa ? E részben megnyugtathat az, hogy a hatálytalanítás egyik főfeltétele, hogy a jogcselekmény a hitelezők kárával járjon; annak az alanyi körülménynek bizonyítása pedig, a megtámadott részéről, hogy ő az adós fizetésképtelenségét nem ismerte, illetőleg, hogy az adósnak a hitelezők károsítására irányuló szándékáról nem tudott, az esetek legtöbbjében amúgy sem sikerült s így eredményben lényegileg eddigelé is a károkozás tárgyi mozzanatán fordult a hatálytalanítás. S ha ezt eddig megbírta a forgalom, ugyanazt jövőre is megbirja. Hasonlóan, ha a szubjektív vétkesség nélkül való károkozás esetében a kártérítési kötelezettség megállapításától nem szenvedett a forgalom, megbirja jövőben is ezen elv gyakorlati alkalmazását; legfölebb a személyes hitelezők kárára szolgáló ügyletekkel szemben fokozottabb óvatosságra fog inteni. Maga a szabály pedig elég biztosítékot ad arra, hogy a hitelezők érdekeinek is megóvásával hatálytalanítás csak ott következzék be, ahol a jogcselekmény a hitelezők elől tényleg elvon kielégítési alapot s ezáltal nekik kárt okoz. Más oldalról viszont attól sem lehet tartani, hogy a kártérítési perekkel rendszerint járó bonyodalmak és nehézségek a szabály értékét és használhatóságát csökkentik, mert maga a szabály megadja a kár nagyságát és minőségét a kielégítésül szolgáló alap elvonásában, valamint a helyreállítás mértékét és mennyiségét a kötelezettség tartalmának meghatározásában : a kielégítés akadálytalan gyakorolhatóságában s ezzel elejét veszi a nehézségeknek, melyek a kártérítés mérvét illetőlég előállanak s amelyek a kártérítési perek gyakorlati értékét alacsony fokra szállítják. Kétségtelen, hogy e szabály a biróra nagyobb és több feladatot ruház, mint a mai törvények ; ez azonban az elvek felállításával beérő törvényhozással vele jár, magára a jogéletre pedig csak előny, mert a konkrét eset igazsága biztosabban megtalálható. Magától értetődő, hogy a felállított szabály csak a hatálytalanítás elvi alapját kívánja átfogni. Külön lapra tartozik így az, hogy esetleg nem válik-e szükségessé valamely kivétel felállítása, valamint a kötelem tartalmának s ezzel a kár helyreállításának bővebb kifejtése, a hatálytalanítás időtartamának megállapítása, a jogviszony alanyainak megjelölése és még egy néhány a törvény megszerkesztésének keretébe tartozó kérdés megoldása, amelyek egyikévelmásikával alább találkozni fogunk. Dr. Menyhárth Gáspár. ügyvéd, kolozsvári egyet, magántanár. A büntetési nemek reformjához. A mai kriminálpolitika a szabadságvesztésbüntetést tekinti a büntetési rendszer legtökéletesebb poenájának és méltán, mert ugy a védelem, mint a társadalmi megjavítás czéljait a kellő módon végrehajtott szabadságvesztés szolgálja legjobban és mert a csak kevéssé romlott, oly kisebb büntevők irányában, kikkel szemben védekezésre szükség nincs s a kiknek javítása felesleges, szintén a (rövidebb tartamú) szabadságvesztés büntetés a legalkalmasabb eszköz az állam büntető hatalmának éreztetésére. Kétségtelen, hogy egyéb büntetés-nemeknek is meg van a maguk jogosultságuk és például a pénzbüntetés, valamint a czélszerü mellékbüntetések alkalmazásáról az állam nem mondhat le ; mindazonáltal valószínű, hogy beláthatatlan időkig a szabadságvesztés fog poena ordinariaként szerepelni. Manapság szabadságvesztésről beszélve, rögtön a letartóztatási intézet jut eszünkbe, sőt annyira megszoktuk e kapcsolatot, hogy ugy az irodalomban, valamint a törvényhozási munkálatokban s az Ítéletekben a két egymástól különböző fogalom megjelölésére szolgáló kifejezések közül kényelemből a rövidebbet: a letartóztatási intézet nevét használjuk. Fegyházról, államfogházróL fogházról beszélünk akkor is, ha íegyház-bünletésröl stb. van szó. Semmi kifogásunk e konvencziónális terminológia ellen, csak azt akarjuk megjegyezni, hogy a szabadságvesztés-büntetés végrehajtása letartóztatási intézeten kivül is képzelhető és pedig abban az alakjában, mely a katonai büntetőtörvénykönyvben s több — alább ismertetendő — külföldi törvényhozási munkálatban mint házi fogság szerepel, mint olyan szabadságvesztés büntetés tehát, mely nem valamely e czélra berendezett intézetben, hanem az elitélt lakásán hajtatik végre.