Magyar jogász-újság, 1905 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1905 / 6. szám - A bizonyítás terhe a jelenlegi jogban és a Tervezetek szerint [4. r.]

6. sz. Magyar JogAsz-Ujsag 125 köttetett. A kérdés megoldásához a következők megfontolása vezethet. A mindennapi élet tapasztalatai alapján nincs ok annak a feltevésére, hogy valaki más- j nak rendszerint kölcsön, nem pedig egy harmadiknak, pl. fiának a tartásáért adja a pénzt, de nincs ok az ellenkező feltevésre sem. Úgynevezett ténybeli vélelem tehát nincs sem az egyik, sem a másik fél állítása mellett. A felperes keresetének a jogalapját képezi az a tényállítás, hogy ő 5.-nek (1.) 1904. január 6-án (2.) 600 koronát (3.) tulajdonjogilag adott át, (4.) azzal a kötelezettséggel, mikép ezt neki B. visszafizeti (5.) 1904. július 6-án. (6.) Ezek közül az 1—4. alatti tényállításokat B. beismeri, de tagadja az 5-öt. Már pedig ez a tényállítás | a felperes keresetének a jogalapjához tartozik. Az alperes részéről elég lett volna csupán ! annak a nyitatkozatnak a megtétele, mikép ő tagadja, hogy felperestől a visszafizetés kötelezettségével pénzt kapott. Nem juthat tehát alperes rosszabb helyzetbe az által, hogy a pénz átvételét beismerte, de azt állította, mikép t ő azt a C. eltartásáért kapta. A 284. §. 2. pontja, amely szerint „azokat a tényeket, amelyek valamely jog megállapítására szolgálnak, annak a félnek kell bizonyítani, aki a jogot érvényesíteni akarja, ellenben azokat a tényeket, amelyek az érvényesített jog létrejöttét kizárják, vagy a jogot megszüntetik, annak a félnek kell bizonyítani, aki a jog érvényesítését ellenzi, csupán parafrázisa az 1. pontnak, hogy t. i. a bizonyítás azt a felet terheli, akinek érdekében áll, hogy a bíróság az állított tényt valónak tekintse. Csak természetes tehát, hogy amennyire nem igazit útba épen az érdekesebb esetekben az 1. pont, épen ugy ! irány nélkül hagy bennünket az 1. pontnak a parafrázisa is. Egyébiránt anélkül, hogy a bizonyítás terhét kifejezetten egyik vagy másik félre róná, a Tervezet egyes §-ai a bizonyítás terhére nézve is tartalmaznak intézkedéseket. A Tervezet 333. §. az ellenbizonyítást a közokirattal szemben is megengedi. Ez az ellenbizonyítás a dolog I természete és a szó jelentése szerint nem terhelhet mást, mint azt, akivel szemben a közokiratot használták, akivel szemben tehát a 332. §. szóhangzása szerint a szabályszerű alakban kiállított közokirat teljesen bizonyította a benne foglalt intézkedést, határozatot, nyilatkozatot, vagy tanúsítást, ugy szintén azt, hogy a közhatóságtól, vagy közhitelességü személytől abban tanúsított nyilatkozatok és egyéb tények a valóságnak megfelelően vannak tanúsítva. Dr. Dobi Imre, pécsi kir. Ítélőtáblai birő. JOGI SZEMLE. A magyar ügyvédi rendtartás 30 éves uralmát üli. Ha valaki e 30 év után azt állítaná, hogy a kamarai intézmény nélkül is el lehetne ügyédségünk, az ép oly, a reális élettel homlokegyenest ellentétben álló szélsőséget állítana, mint az, aki azt állítaná, hogy a kamarai intézmény behozatalával az ügyvédségnek megadatott mindaz, mi anyagi, erkölcsi és szellemi prosperálásához szükséges Hogy a kamarai intézmény nélkül el nem lehetünk, azt kétségbe nem vonhatja már az sem, aki egyedül csak a kamarai autonómiának mélyreható fontosságát is átlátni képes. Viszont, hogy egyedül a kamarai intézmény, illetve az ezen intézményben az ügyvédi kar részére biztosított jogok — ma, harmincz éves létük daczára — nem voltak elegendők az ügyvédi kar létérdekeinek biztosítására, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a csak napjainkban kialakult s mindinkább krónikussá váló ügyvédi kérdés, legszembetűnőbben pedig a budapesti ügyvédi kamarának a legutóbbi napokban 1904. évi működéséről megjelent évi jelentése. Mert e jelentést bátran nevezhetnénk a budapesti ügyvédi kamara „panaszkönyvének" is. Eltekintve ugyanis az abban alig fellelhető kivételektől, ezen jelentésben lapról-lapra csak azt olvassuk, hogy mennyi orvoslásra váró, orvoslást kérő s ilyent régóta sürgetett bajai vannak az ügyvédi karnak, hogy bajai évről-évre szaporodnak, de orvoslásban, mondhatni, sohasem részesültek. E hely nem alkalmas, hogy mindezen kérdésekkel érdemükhöz mérten foglalkozhassunk. De a főbajt, a helyi fontosságot meghaladó, általános jelentőségű kérdést: a budapesti ügyvédek számbeliségének kérdését kiragadjuk a panaszok tömegéből, mert ez nem helyi, hanem országos érdekű momentum. Míg 1901-től 1903-ig a magyar ügyvédek száma általában 4880-ról 5004-re emelkedett s ebben egyedül Budapest 53 főnyi emelkedést mutat, addig az előttünk fekvő jelentés szerint 1903-ról 1904-re egyedül Budapest cirka 60 ügyvéddel szaporodott, tehát ezen egy évben többel, mint 1901-től 1903-ig, tehát az előző 2 év alatt együttvéve. Hogy a vidéki ügyvédség számbeli aránya sem csökkent, az is ismeretes ; ugy, hogy újra, mint régóta minden évben, riasztó képként tárul elénk az ügyvédek tulprodukcziójának fenyegető állandó réme. S ha figyelembe veszszük, hogy az egyetemi hallgatók több mint 60°/o-a jogász, hogy a jogi pálya zsúfoltsága, ületve a jogászság rohamos gyarapodása már az egyetemeken veszi kezdetét, még szomorúbbakká válnak a kilátások, melyeket ez irányban a jogi pálya jövőjét illetőleg táplálhatunk. Hányszor foglalkoztunk már e helyen e kérdéssel s igyekeztünk felvilágosítani a társadalmat ezen irány téves és kárhozatos vol-