Magyar jogász-újság, 1905 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1905 / 6. szám - A bizonyítás terhe a jelenlegi jogban és a Tervezetek szerint [4. r.]

124 Magyar Jogász-Ujság IV. évf. fordulni, amikor az ellenfél még a bíróság felhívására sem tagadja az ellenfél tényállítását. Ennek az intézkedésnek némi enyhítéséül szolgál ugyanazon §. utolsó bekezdése, mely szerint „a bíróság a körülmények szorgos mélta tásával belátása szerint az ellenfél tényállításának valóságáról nincs tudomása, vagy arra nem emlékezik, tagadásnak tekinthető-e". A mindennapi élet tapasztalatai alapján fel kell tenni, hogy az esetek egy bizonyos % ában a felek tagadás helyett mégis csak inkább azt a nyilatkozatot fogják választani, hogy a tényről tudtuk nincs, vagy arra nem emlékeznek. Ha nem is épen ideális, de a megfelelő állapot az volna, hogy a felek csak azoknak a tényállításoknak a valóságát tagadják, amelyeknek a valóságáról tudomással nem bírnak és amelyek valósága vagy valótlansága döntő a perbevitt jogra nézve. Föltétlenül kizárja a bizonyítási kötelezettséget a beismerés, mert a Tervezet 278. §-a szerint „olyan tényállításokat, amelyeket az ellenfél a szóbeli tárgyaláson, vagy a kiküldött, vagy a megkeresett biró előtt beismer, bizonyítani nem szükséges." A Tervezetnek ez az intézkedése megegyezik a jelenlegi joggal, csak a szóbeliség természetéből kifolyó azzal a különbséggel, hogy a Tervezet szerint a beismerés csak élőszóval történhetik, már akár a szóbeli tárgyaláson, akár a tárgyalás előkészítésével, vagy a bizonyítási eljárásssal megbízott biró előtt. A beismerés mindig az ellenfél tényállítására vonatkozik s meg kell különböztetni az elismeréstől, amelylyel valaki ellenfele jogát, nem az annakalapjául fekvő tényállítások valóságát ismeri helyesnek, fennállónak. A gyakorlatban a 278. §. alkalmazása nem okozhat nehézségeket, de annál több nehézséget fog okozni, annál több kontroverziára és vitára fog alkalmat adni a 279. §., mely szerint „A beismerés hatályosságára nincs befolyással az, ha önálló, a beismert tényállítással nem ellenkező állitások vannak hozzákapcsolva''. Továbbá : „Mennyiben legyen valamely nyilatkozat, amely az ellenfél tényállítását módosítja, beismerésnek, vagy tagadásnak tekintendő, az eset körülményei szerint a bíróság ítéli meg." Az első, ami ebben a §-ban föltűnik, az, hogy a Tervezet a „korlátolt beismerést", amelyről a S. E. 59. §-a szólott, mint perrendi fogalmat elejti. Ez a §. már élesen belevág a bizonyítás terheinek a kérdésébe. A §. „önálló, a beismert tényállítással nem ellenkező állítást" követel és szembehelyezi vele a módosító nyilatkozatot. Ha A. keresete arra a tényállításra van alapítva, hogy ő tőle B. 1904. január 6-án 600 K.-t azzal a kötelezettséggel vett tulajdonába, mikép 600 K.-át 1904. július 6-án A.-nak visszafizet és B. ezzel szemben azt a perbeli nyilatkozatot teszi, mikép igaz ugyan, hogy neki A. a 600 koronát 1904. január 6 án tulajdonába bocsátotta, de az nem volt kikötve, hogy B. ezt a 600 koronát 1904. július 6-án visszafizeti, hanem az volt kikötve, hogy B. azért az összegért C-nek egy éven át tartást fog nyújtani, a Tervezet 279. §-a szempontjából hogyan fog alakulni a per ? Közrejátszik itt a Tervezet 284. §-ának a bizonyítás terhét szabályozni kívánó az a rendelkezése, hogy : „A bizonyítás azt a felet terheli, akinek érdekében áll, hogy a bíróság az állított tényt valónak tekintse" és épen e miatt bír igen nagy fontossággal a 279. §. A.-nak a pénz átadására vonatkozó tényállítását B. beismerte ugyan, de tagadta, hogy a visszafizetés kiköttetett volna, tagadja tehát a kölcsön létrejöttét ; a B. marasztalhatása tekintetéből kétségtelen, hogyJ..-nak érdekében áll a biróság előtt annak a bizonyítása, mikép a visszafizetést a szerződő felek kikötötték. Viszont B. beismerte, hogy A-tól a pénzt átvette, de állítja, hogy a pénz átvételekor az volt a kikötés, mikép ezért az összegért B. C-nek egy éven át tartást nyújt. Figyelmen kívül hagyva most a 3. javára kötött szerződésekről szóló szabályok alkalmazhatását, vagy mellőzését, 5.-nek érdekében áll annak a bizonyítása, hogy ő a pénzt C tartása fejében kapta. A megoldás a 279. §. alapján kellene, hogy történjék, de ez ugy ebben az esetben, mint az ehhez hasonló gyakori esetekben nagy nehézségekkel van egybekötve. Azzal a beismert tényállítással, hogy B. A.-tói a pénzt átvette, össze van kapcsolva az a tényállítás, hogy a szerződő felek közt kiköttetett, mikép ennek az összegnek a fejében B. C-nek egy éven át tartást nyújt, ez nem ellenkezik a pénz átvételét beismerő nyilatkozattal, de alig hiszem, hogy akadna valaki, aki marasztalná B.-t, azzal az indokolással, mikép B. beismerte a pénz átvételét s habár tagadta, hogy ő azt a visszafizetés kötelezettségével vette át, ennek a beismerésnek az alapján marasztalandó volt, mivel az A. tagadásával szemben azt a tényállítást, hogy ő a pénzt a C egy évi eltartására kapta, nem bizonyította Amint fentebb kimutattam, nem oldható meg ez a jogeset a 284. §-nak azon rendelkezése alapján sem, hogy a bizonyítás azt a felet terheli, akinek érdekében áll, hogy a biróság az állított tényt valónak tekintse. Volna ugyan még a 279. §. 2. bekezdése; e szerint a biróság az eset körülményei szerint ítélné meg, hogy 5.-nek szóban forgó nyilatkozata beismerésnek vagy tagadásnak tekintessék-e. A 285. § szerint az esetnek ezen körülményei, valamint azok az okok, amelyek a biróság meggyőződését a beismerésre nézve előidézték, az ítéletben tüzetesen elő volnának adandók. Ámde a most tárgyalt esetben „körülmények" nincsenek; annak az egyedül álló beismert ténynek a valóságából pedig, hogy A.-tól B. pénzt vett át, nem lehet következtetni annak a másik ténynek a valóságára, hogy a szerződő felek között a visszafizetés kötelezettsége ki-