Magyar jogász-újság, 1904 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1904 / 3. szám - Eljárás a házassági perekben

62 Magyar Jogász-Ujság III. évf. bírói lelkiismeretnek ama megnyugtató érzés megszerezhetésére, hogy most egy rossz és fentartani nem érdemes házasságot bontott fel és illetve viszont nem volt kénytelen fentartani a keserűségnek és ^yülölségnek meleg ágyát. Ezt azonban a H. T. 80. §.-a alapján csupán a viszonyok és körülmények gondos mérlegelése mellett lehet elérni, ami a már eddigi tapasztalatok szerint is csupán szóbeli tárgyalás alapján történhetik a lehető legsikeresebben. Az illetékesség kérdésében fontos újítással találkozunk a javaslatban. Mint általános illetékességi hely, a férj lakhelye vau megállapítva a Javaslat 645. §.-ának első bekezdésében. A javaslat nem tartja megtarthatónak a régi szabályt, mely szerint a perbíróság illetékességét a házasfelek állandó és utolsó együttlakásának helye határozta meg, ellenben a férj lakása lehet csupán irányadó, mert nem lehet figyelmen kivül hagyni azt a szabályt, hogy a nó férjét követni tartozik. A javaslat kétségtelenül helyes alapra helyezkedett, mikor a férj lakhelyét veszi az illetékesség általánosan meghatározó útjelzőjének, mert a leghelyesebb abból a motívumból kiindulni, hogy a házasság ott székel, ahol a férj lakhelye van, azonbau — szerény véleményem szerint — emellett meghagyni lehetne azt a régi elvet is, hogy tudniillik a házasfelek utolsó együttlakásának helye is megmaradhatott volna egyik, illetékességet meghatározó körülménynek. Mert valamint nem áll kivétel nélkül az a szabály, hogy a nő mindig tartozik férjét követni, (mikor épen a férj hagyja el nejét, vagy elkergeti magatói, vagy vele durván bánik, szóval azon esetekben, mikor a nőnek joga van férje ellen tartás iránti igénynyel fellépni), másrészről különösen a viszonyokat ismerő nem zárkózhatik el attól sem, hogy sok igazság rejlik abban az indokolásban érintett és figyelmen kivül hagyott ellenérvben, hogy a „bizonyítékok többnyire az utolsó együttlakás helyén vannak és ott legkönnyebben felvehetők." Az indokolás ezt az érvet azzal az egyetlen ellenérvvel czáfolja le, hogy a tapasztalat gyakran ellene mond ennek. De ha az élő prakszist tekintjük, akkor el kell ismernünk, hogy a tapasztalat a legtöbb esetben igazolja és az ellenkező a ki/étel. Ezért nem tartom elejtendő nek a régi szabályt, melyet az eddigi gyakorlat igazolt és a kétségtelenül jó és üdvös újítás mellett fentartandónak vélném a régi szabályozást, mint fakultatív illetékességi helyet is, melyek között a felperes szabadon választhatna. És ha már egyszer eltért a javaslat attól az általános elvtől, hogy hogy csupán a felek utolsó együtt lakása lehet irányadó és egy eventuális helyet, a férj esetleges lakhelyét veszi irányadóul; nem tudom, hogy miért nem lehetne meghagyni az alperes lakhelyét is mint fakultatív illetékességet; hisz ha felperes követi alperest, illetve felkeresi alperest saját lakhely szerinti bírósága területén, ebből egyik félre sem származhatik jogsérelem, mert rendszerint a bizonyítás terhe felperest illetvén, ő tartozik gondoskodni, hogy a bizonyítékok megszerezhetők és előállíthatók legyenek. Ujabb formában jelenik meg a javaslatban az eddig is gyakorlatban volt békéltetési eljárás. Míg a többi percselekvényeknél következetesen azt a törekvést látjuk megvalósítva, hogy a sollenitást, az ünnepi ruhát magukról levessék, hogy igy a formaság burkolatától megmentve, segítségükkel könnyebben férkőzhessünk az igazságot kereső felek szivéhez és lelkéhez, (ott van például a régi sollennis ügydöntő eskünek az eskü alatti kihallgatással való helyettesítése), addig itt egy, eddig is csaknem formaság gyanánt szerepelt aktust nagyobb alakszerűséggé emelve és ünnepibb ruhába látjuk öltöztetve. A házassági váló és bontó perekben eddig is alkalmazott békéltetési eljárás csak igen ritka, de véletlenül ritka esetekben járt eredménynyel. A kik már odáig jutottak, hogy a bíróságnál mint ellenfelek találkoznak, azok már nem igen viseltetnek egymással szemben azzal a szükséges vonzalommal, hogy egy bármi tekintélyes helyről jövő felhívás folytán is lelkökben eloszlatva lássák azokat a lelki mozgalmakat, melyek őket ekkora útra terelték. Nem akarom azonban ezzel azt mondani, hogy a békéltetési eljárás valami felesleges és czélnélküli. Ezen eljárást foganatba venni minden esetre erkölcsi kötelesség marad és megkisérlendő volna minden esetben, a hol épen nem lélektani képtelenség a kibékülés. Azonban megteendő az abban a formában, mely a legtöbb sikerrel biztat és ez — nézetem szerint — lehető legkisebb solennitás formájában. A javaslat érzi ennek szükségét, mikor a békéltetést kiveszi a társasbiróságtól s azt az elnökre és illetve az egyes biróra bízza; azonban felesleges dolognak tartom, hogy a békéltetés külön aktusként szerepel a per megkezdése előtt; külön is kérhető a per megkezdése előtt (az idézésnek kétszeri sikertelensége esetén már megtörténtnek is vétetik, a mi a kérő fél részéről visszaélésre is felhasználható oly módon, hogy az ellenfél lakását rosszul jelenti be és ez ellen jogorvoslat nincsen), azon a napon, melyen a békéltetés történik, egyéb aktusnak történnie nem szabad; mindezek az intézkedések igen alkalmasak arra, hogy a békéltetési eljárás mindjobban kifejleszsze formalistikus természetét és kevés sikert engednek remélni. Ehelyett a békéltetést az előkészítő eljárás elejére vélném teendőnek és kimondandónak tartanám, hogy a bíróság tartozik az eljárás folyama alatt bármely kínálkozó alkalmat megragadni és a békitést megkisérleni. Ez megadná a békitésnek természetes jellegét és megszüntetné annak formális, ünnepélyes természetét.