Magyar jogász-újság, 1904 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1904 / 24. szám - A bizonyítás terhe a jelenlegi jogban és a Tervezetek szerint [5. r.]

24. sz. Magyar Jogász-Ujság 499 nek módját az a jog szabja elő, amely önmagában is érvényes. Az elengedés tehát nem vélelem, hanem kifogás alakjában felhozható jogi tény s ehhez képest nem az lett volna kimondandó, hogy „a követelés elengedése jogilag nem vélelmezhető," hanem az, hogy az elengedés jogszüntető tény, amelyet az tartozik bizonyítani, aki a jog megszűntét állítja. Nem csak annyiban helytelen tehát a szóban forgó felsöbirósági határozat, hogy tételként állítja fel, mikép „a követelés elengedése jogilag nem vélelmezhető, hanem annyiban is, hogy az elengedés bizonyításán kivül még annak a bizonyítását is megkívánja, hogy mi czimen történt az elengedés söt még tovább menve, azt is, hogy az elengedés feltétlenül történt. Az elengedés, ha ugyan szabad ezzel a kifejezéssel élni, maga is „czim* a követelés megszűnésére, annak a külön jogczime tehát nem bizonyítandó. Ami pedig a .feltételeket" illeti, ezekről ebben a birói határozatban beszélni csak akkor volna helyes, ha a feltételeket e helyütt abban a sajátos értelemben vette a biróság, hogy a feltételek a szerződés egyes pontjai. Kimondotta a legfelsőbb biróság azt is, (Dt. r. XV. 79. 2.) hogy midőn a gyám gyámoltjának vagyonát terhelő adóságot kifizeti, a törvényes vélelem az, hogy a kifizetést nem saját vagyonából hanem gyámoltja vagyonából vagy jövedelméből teljesítette. A törvényes vélelem sem a gyám mellett, sem a gyám ellen nem szól. A gyám nem is azért köteles bizonyítani, mert a vélelem ellene szól, hanem azért, mert ő állítja azt, hogy a fizetést a gyámoltja helyett ő a sajátjából teljesítette, az ő keresetének vagy kifogásának az alapját tehát ez a tényállítás képezi, az ő joga, melyet perbe visz, erre a tényállításra van alapítva. Ha törvényes vélelem volna még az is, hogy valaki másnak a pénzével fizet, az egész magánjog kizárólag vélelmekre volna alapítva. A Dt. r. XVII. 3. alatt a következő kijelentéseket teszi a legfelsőbb biróság. „Ha valamely magántársulat tisztviselője fizetéséből a nyugdíj alapra történt havi levonásokat ellenmondás nélkül türi, ez azt a jogos vélelmet állapítja meg, hogy a nyugdíjra járó fizetésnek a társulati alapszabályok értelmében és feltételek alatt leendő teljesítésére magát hallgatag kötelezte. Vélelemről, annak helyes fogalma szerint ebben az esetben sem lehet szó. Nem vélelemről, hanem megtörtént bizonyításról van itt szú. A társulat állította, hogy a magántisztviselő beleegyezett abba, mikép fizetéséből a nyugdijalapra egy bizonyos összeg havonként levonassék s ennek a tényállításának a bizonyítására felhozta azt, hogy ő az alapszabályokban meghatározott összeget ennek a tisztviselőnek a havi fizetéséből is levonta s a tisztviselő emiatt soha fel nem szólalt. A biróság a társulatnak ezt a tényállítását bebizonyítva is látta. Annak a tűrésére, hogy a fizetésből a nyugdijalapra hónapról-hónapra egy bizonyos összeg levonatik, az a cselekménye a tisztviselőnek, hogy a kevesebb összeget szó nélkül felveszi, faktum konkludens s ezzel a faktum konkludenssel a levonásba való beleegyezés van kifejezve. Itt tehát magának az állított ténynek a bebizonyított voltával állunk szemben, de nem praesumtióval. Helytelen, mert a való élet nyújtotta tapasz tálatokkal ellenkezik a legfelsőbb bíróságnak a Márkus-féle gyűjtemény IV. 356. lapján közölt az a kijelentése, hogy a tulajdonjognak a vevő javára történt bekebelezése a vételár teljes lefizetésének a vélelmét állapítja meg, de helye van az ellenkező bizonyításának. A mindennapi élet inkább arra tanit, hogy az eladó a tulajdonjog bekebelezését a vételárnak teljes lefizetése nélkül is meg szokta engedni, igen gyakori az az eset, hogy a vételszerzésbe az van bévé ve, hogy a vételárat a vevő kiegyenlítette s a tulajdonjog vagy a birtok, vagy a vételár iránt folyó perben tűnik ki az, mikép a kiegyenlítés alatt a felek azt értették, hogy a hátralékos vételárról külön adóslevelet adott a vevő, vagy hogy a vételár fejében adósságokat vállalt át a vevő a nélkül, hogy az ily módon történt utalványozást az eladó hitelezője elfogadta volna s ez az elfogadás akár magában a vételszerzödésben, akár külön okiratban kifejezést nyert volna. A magyar jogi élet sajátossága következtében az örökösödési jog az a terület, amelyen a birói gyakorlatnak legpraegnansabb jellem vonásai feltalálhatók. Azok közül a birói határozatok közül, amelyekben vélelemre, vagy a vélelem nyomaira találunk, legyen elég ezen a helyen három-négy csoportnak a bemutatása. Az egyik csoport a vagyon eredetére vonatkozik ; örökösödési perekben a fő-főfontosságu, mert ha végrendelet nincs, azon a kérdésen dől el a per, hogy honnan ered a vagyon. Egy jogi vélelmet állított fel erre vonatkozólag a bírói gyakorlat, amelynek azonban megalapítását hasztalan kutatjuk a bírósági határozatokban s melyre lehet mondani, a stereotyp kifejezés az, hogy a jogvélelem a hagyatéki vagyon szerzeményi minősége mellett van (Dt. n. f. XX. 109.). Ehhez képest mondotta ki a kir. Kúria, hogy oly hagyatéki javak, melyek eredete be nem bizonyítható, szerzeménynek tekintendők és az azokban való örökösödés ehhezképest állapítandó meg (Dt. r. f. XIII. 102. 2.), hogy továbbá a hagyatéki vagyon szerzeményi minősége mellett fenforgó vélelem ellenében lemenők nem létében a túlélő házastárssal szemben az örökhagyó oldalrokonai tartoznak bizonyítani azt, hogy a hagyatékban oly vagyon foglaltatik, mely az örökhagyóval közös törzsüktől származván, ezen ténynél és a vérségi kapcsolatnál fogva oldalági öröklés tárgyát képezi. (Dt. r. f. XXV. 84.).