Magyar jogász-újság, 1903 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1903 / 24. szám - A jus primae noctis
472 Magyar Joj igász-Ujság II. évf. nőnek szánt templomokban a szüzeket, mielőtt férjhez mentek, pénzért átengedték az idegeneknek. A föníciai városokban is hasonló erkölcsök uralkodtak. Az ó-egyptomi Thébában a legszebb és legelőkelőbb szüzet Amonnak (az egyptomiak Jupiterének) szentelték; — az ilyen leányt a többi leányok körén kivül állónak tekintették, és ez szabadon rendelkezhetett a szerelmével; később férjhez adták és mielőtt monogám házasságra lépett, megsiratták. Miképen magyarázható ez meg ? Csak ugy, hogy a hajadon az által, hogy a szentnek tartott ősrégi isteni szolgálatnak lett szentelve, az istenek kedvenczévé vált, az egy férfiúval való házasság azonban alávetette őt valamennyi asszony közös sorsának. A zsidóknál sem voltak ismeretlenek ezek az erkölcsök. Babylóniában nagy ünnepélyt tartottak, melynek minden leány tartozott magát alávetni; barátai és szolgálói kíséretében ünnepélyes menetben közeledett Mylitta istennő templomához, fejét kötél övezte és mint az istennőnek szentelt áldozati állat, várakozott és átengedte magát a törzshöz tartozó férfiúnak, aki egy pénzdarabot dobott az ölébe, melyet a templom pénztárának kellett átszolgáltatni. A vén Herodot ehhez a következő megjegyzést fűzi: „Akik csinosak és jól megtermettek, azok csakhamar haza kerülnek; a csúnyáknak azonban sokáig kell ott maradniok és nem teljesíthetik a törvényt, némelyik talán három négy évig is ott marad." A legszélesebb körökben volt elterjedve az a szokás, hogy a hajadonokat az ilyen „templomi szolgálatra" kötelezték és a későbbi korban is — bármily nagy volt a romlottság — szilárdan állott az a felfogás, hogy a leányok ezzel szent dolgot cselekednek. Comanaban (Pontusban) egész sereg szabadon élő leány volt, akik közül a legtöbben szentelve (tepaí) voltak. Slrabo ezt a várost kis Korinthusnak nevezi és följegyzi azt a közmondást : ou Ttavtö; avSpö; eí; Koptvfiov 4'aS'ó itXoű; (nem minden férfiúnak válik hasznára a Korintusba való utazás). Maró szatíra ez a megjegyzés, mert Strabo idejében a „szent szokás" borzasztóan elfajult. És magában Korinthusban sok hetiira volt Aphroditének szentelve. Salamisban a hetarák megalapították AqxpoSínq xaXa'fAO'S vagy it SXet (a szerelem istenője a mocsárban) imádását, Abydosban a bujálkodó Aphrodtiének (AcpcpoSírr) izópvr), Ephesusban a hetiira Aproditének ('A990SÍTT) sraípa) volt szentélye, — a mi fényes bizonyságot tesz arról, mennyire elfajult az eredeti eszme. Hogy reámutassunk a kiindulási pontra, megemlítjük itt, hogy délamerikai törzsöknél (a karibok, arowakok törzsénél) a varázsló, vagyis a pap gyakorolja a nászéj jogát; éppen igy az éjszaki vidéken a kinepatu eszkimóknál is. Ha mindezt szem előtt tartjuk, egészen más világításban látjuk azt a szokást, hogy nagy veszedelem idején a leányok szüzességét áldozták fel az isteneknek. Előfordult ez az itáliai lokroknál; Korinthusban a hetáráknak, mint akik a legrégibb isteneknek voltak szentelve, kellett imádkozniok azért, hogy Görögország felszabaduljon a perzsáktól: a görögök, ha valami fontos ügyben fordultak isteneikhez, áldozatul bizonyos számú hajadonokat avattak hetarákká. És miért történt mindez ? Mert ki akarták engesztelni a haragvó isteneket, megnyerni hajlandóságukat az által, hogy az uj, az isteneknek visszatetsző szokásoktól visszatérnek azokhoz a szokásokhoz, amelyek a legrégibb ősidőkben — melyeket boldogoknak és az isteneknek tetsző időknek hittek — uralkodók voltak. íme, a rég elmúlt jó időkből való kiirthatatlan hit! Ezt a jogot, mely kezdetben a törzs tagjait és képviselőit illette, később a törzsfőnökök és arisztokraták ragadták magukhoz. A fejlődés hasonló folyamata észlelhető a büntető jogban, ahol a vérboszu joga a legrégibb időkben a legközelebbi rokont és a néptörzs tagjait illette, de később, amikor a törzsfő hatalma megerősbödött, ez a vérboszu jogát magához ragadta. Ennek a fejlődésnek azonban, mely életképes irányban haladt, nagyjelentőségű következményei voltak, amelyből később a modern büntetőjog alakult ki. A jus primae noctis-nál azonban ily irányú fejlődés lehetetlenség volt, mert ez az intézmény a monogám házasság eszméjének győzelme köveikeztében nem kerülhette el az enyészetet, a megsemmisülést; utja nem uj élethez, hanem a véghez vezetett. A fejlődésnek ezt a folyamatát megtaláljuk a délamerikai ősnépeknél, ahol a nászéj joga a törzsfőnők joga lett; — az adyrmachidoknál, egy az ókori Egyptom szomszédságában lakó népnél a király gyakorolta ezt a jogot. Birmában pedig még ma is kiváltságuknak tartják azt az ország nagyjai. Nem kelthet tehát csodálkozást, ha az európai kulturnépeknél egészen a legújabb időkig gyönge nyomait találjuk annak, hogy az arisztokráczia a többi uri jogokkal együtt a nászéj jogát is gyakorolta. Ha a boszorkányokban való hit a fejlettség oly magas és szomorú fokán, aminőt ma a legsötétebb Afrikában is alig találunk, még a nagy mérvben fölvilágosodott korban is az európai népek „közkincsét" képezte, miért történt volna ez másképen a közösházasság idejéből átöröklött ezzel a maradványnyal? A mai korra fenmaradt egy 1166-ban Perginében (Dél-Tirolban) kelt okirat, melyben a „fruietiones primae noctis de sponsabus" is föl van sorolva a földesúr jogai között; és itt meg akarták menteni Európát azzal, hogy ezeket a fruikeziókat házassági adónak nyilvánították. Sokat azonban nem mentettek meg ezzel, mert az említett okiratban használt durva, érzéki kifejezés nyilvánvalóvá teszi, hogy a kérdéses jog, ha akkor meg lehetett váltani, előbb valósággal fennállott. De a még fenmaradó kételyeket is teljesen eloszlatja egy későbbi okirat, katholikus Ferdinándnak 1486-ban hozott hires itélclu, melyben olyan kifejezések fordulnak elő, amelyeket félremagyarázni nem lehet. De vannak még más bizonyítékok is; igy például az 1419-ben kelt normandiai és az 1588-ban kelt béarni hübérlevelek, amelyek a legridegebb hangon alávetik a menyasszonyt a kérdéses jognak, ha csak a földesúr előzetesen váltságdijat nem kap: ez az intézkedés egyben megjelöli a dolgok fejlődésének útját is : a tényleg és elfogulatlanul, a legrégibb idők szellemében gyakorolt jog a kultúra fokozott fejlődése következtében, amikor mindkét félnek már éreznie kellett, hogy ennek a jognak gyakorlása gyalázatosság, — adóvá vedlett át és pénzen váltották meg azt, amit a földesurak előbb természetben követeltek. Aki azonban nem akart, vagy nem tudott fizetni, kénytelen volt a nő testével adózni, amig egy későbbi,