Magyar jogász-újság, 1903 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1903 / 1. szám - Jogképes és nem jogképes egyesületek [1. r.] - Jogképes és nem jogképes egyesületek a polgári törvénykönyv tervezete szerint. [1. r.]

IS Magyar Kodifikáczió II. évf. rendeletekben megteremtett kihágásokról, maguk törvényeink is valósággal versenyeznek egymás­sal ennek a zavarnak az előidézésében. Legyen elég példaként csak az erdőtörvény­nek megszámlálhatlan mennyiségű „kihágási" tényálladékaira reámutatni, amelyek miatt pedig 1901-ben nem kevesebb, mint 82,752 embert Ítéltek el. Az erdei lopás eseteitől eltekintve, a legtöbb úgynevezett „kihágás", melyeket e tör­vény „bűncselekmények"-ké nyilvánitott, pusztán magánjogi érdekeket érintő cselekményekből van konstruálva. Gondoljunk csak például a jogtalan legelte­tés, a fa gyökereinek feltakarása, az ölbe rakott fák szétbontása, az erdőkbe való kő behordása, a fagereblye helyett vasgereblyével való alom­gyüjtés, a tilos uton való járás vagy kocsizás, sőt a hat évesnél fiatalabb növések közt való sétálgatás által elkövethető „kihágásokra"! Ugyan­ezeket mondhatjuk el például a mezőrendőri kilhágások legtöbbjeire is stb. stb. A kihágások a valódi, helyes értelmű bün­tetőjog tartalmát egy más irányban is oly túl­ságosan kiszélesítették, hogy a büntető igazság­szolgáltatás valódi eredményeit a kihágások tömött-sürüségü erdeje által előidézett homály miatt alig-alig lehet felismerni. A civilis jogkör­rel való összekeveredéshez ugyanis még az is hozzájárul, hogy a legsajátosabban közigazgatás­rendészeti jellegű intézkedések is büntetőjogi vo­natkozást öltenek magukra. Valósággal meg­szokottá vált már az a tulajdonképen fogalmi ellenmondás, hogy az igazságszolgáltatástól oly nevezetes vívmányként „elkülönített'" közigaz­gatás minden ténykedését büntetőjogi, tehát igazságszolgáltatási természetű sanctióval — bün­tetéssel — ruházzuk fel és ezen a téren is való­ságos büntető törvénykezést gyakorolunk. Tekint­sünk csak például az anyakönyvi bejelentések elmulasztására, erre az excellenter közigaz­gatási, rendészeti kérdésre. „Kihágás" czimén „büntetéseket", „bűnvádi eljárás utján" a királyi „büntető" járásbíróságok szabnak ki reájuk! Ez pedig 1901-ben 2222 emberrel szemben tör­tént meg. A kihágásoknak ez a túltengése és büntető­jogi alakban és értelemben való kezelése nem természetes állapot. A sokkal magasabb czélok elérésére hivatott büntető igazságszolgáltatás ez­zel az állapottal az esetek 80'9%-jában tulaj­donképen nem egyéb, mint puszta kényszer­eszköz a közigazgatás kezében. A közigazgatás általa kényszeríti ki azt, hogy a polgárok az ő, a közigazgatás rendelkezéseit kövessék. Elérkez­tünk tehát ahhoz a fogalmi lehetetlenséghez, hogy ma nálunk ezen a téren a magasabbrangu tényező, tundniillik az igazságszolgáltatás egy­szerűen alárendeltje a kisebbrangunak: a köz­igazgatásnak. A közigazgatástól „elkülönitett" s tőle „független" büntető igazságszolgáltatásnak a miniszteri rendeletek mellett még a törvény­hatóságok, sőt a legkisebb rendezett tanácsú város szabályrendeletei is törvényt szabnak és ő ezeket kötelezőkül elismerni és alkalmazni köteles. Dr. Bálás Elemér, budapesti kir. aliigyész. JOGÉLET. /\ — Jogképes és nem jogképes egyesületek a polgári törvénykönyv tervezete szerint.* Az a kérdés, vájjon a közjogilag, a rendészeti szabályok­nak megfelelően megalakult egyesület már ennélfogva, ipso jure jogi személy-e vagy sem: az egyesületek ma­gánjogi szabályozásának főkérdése. Hogy azonban evvel foglalkozhassam, az egyesületi közjognak mégis egy tételét kell előre bocsátanom, hogy arra építsem rá a magánjogi megoldást. S ez az, miként képzeljük a jövőben az egyesületek közjogi megala­kulását ? E tekintetben tisztában vagyok azzal, hogy az egyesületi közjogban a mai rendszertől lényegesen eltérő reformot várnunk nem lehet, sőt kívánnunk sem szabad, mert a központi kormányhatalom által az egyesületekre gyakorolt befolyásnak gyengítése a mi bonyolult politikai és társadalmi viszonyaink közt veszedelmes experimen­tálás volna az egységes magyar állam létérdekeinek rovására. Kétségtelen tehát előttem, ho,iy az egyesületek megalakulásának ezentúl is minden esetben az állam­hatalom közreműködése mellett kell történnie s jelenlegi közigazgatási szervezetünk mellett erre természetesen csak egy alkalmas szerv van: Magyarországon a belügy­miniszter, Horvát-Szlavonországokban a bán. S minthogy mai közigazgatási gyakorlatunk az egyesületek alakulása körül különben is a normatív szabályokat követi, a modern alkotmányos állam kívá­nalmainak teljesen megfelelő módon: csakis arról lehet szó, hogy ez a közigazgatási gyakorlat szabatos, törvé­nyes formulázásban nyerjen kifejezést, körülbelül ugy, amint az 1867. évi osztrák egyesületi törvény is teszi. Más kérdés az, hogy a központi kormányhatóság hatá­rozatát mennyiben lehet közigazgatási per tárgyává tenni? De ez a magánjogi szabályozás szempontjából nem bir jelentőséggel. Feltehetjük tehát, hogy ugy a mai jogállapot sze­rint, valamint a valószínű jövendő alakulatok szerint minden esetben kormányhatósági intézkedéssel külsőleg is kifejezésre jut az egyesületek közjogi megalakulása. Ezen az alapon vessük tehát fel újra a magánjogi fő­kérdést : megmaradjunk-e a mai jogállapotnál, amely szerint minden közjogilag létező egyesület eo ipso ma­gánjogi jogi személy, vagy pedig engedjük-e meg azt, hogy a közjogilag létező egyesületek válogathassanak aközött, hogy jogi személyek akarnak-e lenni vagy sem ? A T. szerint csak olyan egyesület válhatik jogi személylyé, amely az egyesületi közjog szerint érvénye­* Részlet Dr. Szlaiiits Károlynak az egyesilleti jogról tartott jogászegyleti előadásából.

Next

/
Oldalképek
Tartalom