Magyar igazságügy, 1891 (18. évfolyam, 35. kötet 1-6. szám - 36. kötet 1-6. szám)
1891/35 / 1. szám - Törvényjavaslat a kisebb polgári peres ügyekben való eljárásról szóló 1877. évi XXII. t.-cz. módosításáról; Előadói tervezet
78 Külföldi jogélet csosa, ki büntetőjogunk ferén igen nevezetes tanulmányokat tett, melyek sok azóta megvalósított reformoknak forrásai lettek. Adclig összeírták és megőrizték ugyan az elitéléseket, de azok ott maradtak az ítélő bíróság irodájában. Ha tehát az egyik helyen elitélt embert másutt fogták el és állították a biró elé, a másodszor üldöző hatóság csak ugy nyerhetett adatokat a terheltnek múltjáról, ha vagy ez maga vallott, vagy pedig az ügyészség nem restelte a bonyodalmas utánjárást. A vádlott előélete gyakran ismeretlen maradt s nem ritkán megtörtént, hogy a bíróság első megesés gyanánt büntette az ismételt delictumokar. Ennek elejét veendő, Bonneville de Marsangy azt . ajánlotta, hogy az összes elitélések kivonata, vagy inkább jegyzéke, az illető egyén születési helyére küldessék s az ilyképen minden megye székhelyén létrejött gyűjteményt nevezték «casier judiciaire»nek. Ezen egyszerű rendszernek köszönjük, hogy ha ma valamely személy üldöztetik, csak születése helyét és évét kell kutatnunk, s a megyeszékhely •ügyészéhez intézett levélre rögtön megküldetik a lajstrom, mely az előző marasztalásokat kimutatja. Bonneville de Marsangy ezt tisztán a jogszolgáltatás heiyesebb kezelésének érdekében javasolta. Csakis a bíráknak akáft felvilágosító adatokat szerezni. De mi történt? Az, hogy idővel a birákon kívül mások is kényelmesnek találván az embernek erkölcseiről való értesülés ezen egyszerű módját, szintén kérték s megkapták azon személyek lajstromait, kiknek előéletét tudni érdekükben állott: a munkások, alkalmazottak s mások lajstromait. Egy ideig az igazságügyminiszterium törvényesnek tekintette e szokást. A pecsétőr ur egy előbbi beszédében elmotidontotta önöknek, hogy még rendeletben is kijelentették, miszerint a lajstromnak nyilvánosnak kell, lennie. De csakhamar belátták, mily bajokát szülhet e viszaélé;y. s határozatba ment, nem az, hogy csak a birós ígok követelhetik a rovások közlését, hanem az, hogy mindenki kérheti a saját lajstroma kiadását. Eszerint kiadják az ember saját lajstromát, de nem a. másét. Azt hitték, hogy e rendelet egyszerűen véget vet a bajnak; de nem így volt. Csakhamar meghonosodott azon szokás, hogy ha hivatalnok vagy munkás jelentkezett valakinél, ez az ajánlkozótól kérte a. lajstromot, melyet másnak nem adtak ki ; ez idő szerint senki sincs alkalmazva műhelyben vagy üzletben, a ki tiszta lajstromot nem mutatott volna fel. Oly kényelmes dolog ez, hogy e gyakorlat mai napság teljesen kiszorította szokásainkból a személyes tudakozódás régi divatját. Nem kell többé értesítést kérni: a rovás pótol mindent. Ha üres, elfogadnak ; ha elitélés van benne, szóljon az csak néhány napi fogságról, vagy akár csak pénzbüntetésről is, s legyen az bár husz esztendős, — elutasítanak. Valóbán, ez túlságosan súlyos következmény nemcsak az illető egyénre, hanem a társadalomra nézve is. Az egyénről nem is kell szólanunk. Ezt folyton üldözi az elitélés emlékezete, minden ajtót elzár előtte, mindenhová követi ; a bünlajstrom valóságos büntetéssé vált, mely erősebb mint a főbüntetés, súlyosabb, mint az elszenvedett börtön, s melytől sohasem fog szabadulhatni. Az igazi büntetésnek volt határa ; amaz határtalan s nemcsak a hivatalvesztéssel ér föl, de a munkára való képtelenséggel vagyis a megélhetés lehetetlenségével is. Igazság ez? Lehet-e tűrni, hogy a büntetés következménye örökké tartson, mikor a büntetés maga csak időleges volt; hogy elzárja a jó életre való visszatérés lehetőségét még a legjobb akarat mellett is; hogy mindez nem a törvény, hanem egy miniszteri rendelet alapján legyen igy ? Mit tegyen az a szerencsétlen, ki örökre el van zárva a mindentől, ha megélhetése végett munkára szorul ? Csak két utja van : meghalni, vagy társadalom költségén élni.
