Magyar igazságügy, 1890 (17. évfolyam, 33. kötet 1-6. szám - 34. kötet 1-6. szám)

1890/33 / 2. szám

Az os/trák uj büntetőtörvényjavaslat 119 hogy Németországban és erre mifelénk is csak a belga törvény megalkotása után kezdtünk figyelni a nevezetes újításra. Pedig előbb is figyelhettünk volna; hisz Bérenger indítványa, az angolamerikai élő jog, sőt az 1887-ben Angliában hozott törvény bőven beszélnek erről az intézményről. A németek teljes lélekkel láttak az eszme terjesztéséhez. Még Berner is, a ki ped g nem nagy ujitó Örömmel fogadta ez intézményt. Most mar nemcsak a pétervári kongresszus napirendjén van e kérdés, nemcsak a nemzetközi bün tetőjogi egylet vitatta meg azt minden oldalról, hanem alig tudok büntetőjogászt vagy börtönészt, a ki ne lenne a feltételes Ítéletek intézményének lelkes hive, és ugy tudom, hogy igazságügyminiszterünk utasítására a mi büntetőtörvényünk revisionalis munkálatában is helyet fog foglalni a föltételes ítéletek intézménye. Szólnom kellene még arról, hogy minő álláspontot foglal el a javaslat a rövid tartamú szabadságvesztésbüntetések tárgyában. Köztudomású, hogy Liszt, Aschrott, Krohne, Prins stb. lelkesen harczolnak a rövid tartamú szabadságvesztésbüntetések' ellen. A börtönészek egész gárdája hirdeti a rövid tartamú fogva tartás hátrányait. Nincs is okunk kételkedni azon, hogy a rövid tartamú szabadságvesztésbüntetések igen sok erkölcsi romlásnak és visszaesésnek okozói. A bajt azonban lényegében nem a szabadságvesztés rövid tartama, hanem első sorban a büntetések végrehajtásának módja okozza. A meddig a törvényszéki, járásbirósági, közigazgatási és rendőrségi fogházak zsúfolva vannak és fiatal, büntetlen előéletű gyermekek, leányok kitanult gonosztevőkkel összezáratnak : határozottan az állam maga neveli a nagy bűntetteseket Büntetni és javítani akar és e helyett a bűntettesek seminariumát tartja fenn államköltségen. Ez oly baj, hogy a legfrivolabbnak látszó, de lényegében igaz tételre vezet, t. i. arra, hogy több hiszonnal jár, ha ily büntetés nem alkalmaztatik, mint ha az állam azt a balgaságot követi el nap-nap mellett, hogy közremunkáljon az erkölcsi romlás terjesztésében és a nagy bűntettesek nevelésében. Nem kell ehhez sentimentalismus, nem kell egyéb kis józan észnél, hogy belássuk a rövid tartamú szabadságvesztésbüntetések mostan uralkodó végrehajtási módjának teljes haszontalanságát. És — hogy a gondolatmenetet mar most tovább fűzzük — fel kell állítanunk azt a kérdést: lehetséges-e több százezer, csaknem fél millió ember részére járásbirósági és rendőri fogházakat ugy berendezni, hogy ezek megszűnjenek a contagium fészkei lenni. A válaszszal hamar készen vagyunk. Milliókra menő pénzáldozat nélkül ez nem lehetséges. Ekkor is közbeszólnak a börtönészek és azt mondjak, ha lehetséges volna is, de teljesen fölösleges, mert néhány nap alatt nem lehet senkit sem megjavítani. Az utóbbi okot ugyan nem fogadhatnám el döntőnek, mert egyrész-