Magyar igazságügy, 1890 (17. évfolyam, 33. kötet 1-6. szám - 34. kötet 1-6. szám)

1890/33 / 2. szám

Az osztrák uj bühtetőtörvényjav.aslat azt mondja, hociy a feltételes ítéletek eszméje Belgiumban született. De tagadhatatlan, számos figyelemreméltó észrevétellel találkozunk e munkában. Kár, hogy a politikai pártállás tobb helyütt megzavarja a szerzőt a szakember nyugodt, tárgyilagos megfigyelésében. Föltétlenül elitéli a javaslatott Lammasch, a bécsi egyetem tudós büntetőjogi tanára (Neue Freie Presse január 4 ). Lammasch oly lelkes apostola az uj büntetőjogi iránynak, hogy a javaslatban már mindazt szeretné látni, a mit Liszt és buzgó társai annyi bravourral hirdetnek. O legalább is a szt.-pétavári nemzetközi kongresszus határozatait kívánja bevárni. Wahlberg a «Juristische Blátter»-ben épen most foglalkozik a javaslattal és ugy látszik, szerencsének tartaná, ha számos javítás után a javaslatból törvény lenne. A bécsi jogászegyletben is beható vita tárgya volt már a javaslat. Mindez azonban csak a kritika kezdete. Bizonyara csak most, midőn már látszik, hogy a javaslatot a kormány komolyan veszi és a bizottsági munkálatok is nyilvánosságra jutottak, fog a külföldi tudományos világ is a javaslattal behatóbban foglalkozni. Törvényhozási munkálatok bírálatánál épen nem vagyok barátja a nagy általánosságoknak. Jelszavak és hangzatos frázisok hathatnak népgyűlésen, még parlamentben is ; de szakközönség előtt nevetségesek. A kritikusnak kötelessége saját elvi álláspontját jelezni, és ha valamely javaslat álláspontjától a sarktételekben eltérő nézete van, ugy becsületes meggyőződéssel, ha kell, agitatióval küzdhet a javaslat ellen. Ezzel azonban — ha hasznos kritikát akar gyakorolni — nem szabad megelégednie. Az elvi álláspontok csaknem minden jogi kérdésben nagyon eltérők lehetnek, de a kritikus sem tudhatja, hogy az ő elvi álláspontja-e az egyedül üdvözítő arcanum. Ha tehát hasznos és czélszerü munkát akar végezni, minden ellenszenv daczára, melyet valamely javaslat elvi álláspontja iránt érez, kötelessége a részletes tárgyalásba bocsátkozni és azt is kritika tárgyává tenni, hogy az elfogadott elvek alapján ugy tartalmilag, mint technikailag nagyban és egészben megállhat-e valamely javaslat vagy nem. Az ily kritika már positiv jelentőségre emelkedik. És azért épen nem szenved erejében a nagy sarktételek ellen irányzott nemes agititio sem. Csakhogy ebbe nem szabad a komoly szakkritikusnak belefúlnia. Óvatosan: kell elbánni a mértékkei is, melyhez az élet számara alkotandó intézményeket illesztjük. Az élet igényeinek talajáról kell szakitanunk a mértéket. Ki nem forrott theoriák magas vesszőparipájáról rettenetesen rosszul latjuk a körülöttünk zsibongó világot. Pedig ennek a világnak kell dolgoznunk. Ennek a világnak a színvonala alatt semmiesetre sem szabad maradnunk, kissé föllebb is szállhatunk, de oly magasra már nem repülhetünk, a hova ez a a világ nem ér föl. 8