Magyar igazságügy, 1889 (16. évfolyam, 31. kötet 1-6. szám - 32. kötet 1-6. szám)

1889/31 / 1. szám

46 Dr. Kiss Mór esetben egy igéret, egy obligatio létezik, csakhogy annak tárgya van több részre osztva; az ezen obligatióból eredő kereset érvényesítése jogilag akkor válik lehetségessé, mikor az első részlet esedékessége bekövetkezik, e szerint magának a kötelezettség érvényesítésére szolgáló keresetnek elévülési ideje mindenesetre az utóbb jelzett időponttal kell hogy kezdődjék. S nemcsak e szorosan vett jogi szempont, de a keresetelévülés legislativ alapgondolatát képező jogpolitikai tekintetek alapján is ehhez az eredményhez kell jutnunk. Ámde vannak olyan esetek, 'melyekben az egyes visszatérő szolgáltatásokra irányuló igények fölött nem létezik egy összigény s ilyent helyesen fölvenni sem lehet, mert minden egyes visszatérő szolgáltatás, mint magában álló külön kötelezettség szerepel, mindenikből tehát önálló igény származik s igy mindenik igény elévül magában, a nélkül hogy a. következőkre befolyást gyakorolhatna. Az ilyeneknél annyi önálló kötelezettség van, a hány terminus ; a mindenikből származó kereset elévül, a nélkül hogy az elévülés ennek a körén túlmenne. Hogy mikor forog fenn ez az eset s mikor az előbbi, ennek az eldöntése in concreto bizonyára nem egyszer nehézségekkel fog járni, de az mindenesetre kétségtelen, hogy a legutóbb érintett esetekben csakis az egyes visszatérő szolgáltatásokból eredő keresetek elévüléséről lehet szó. Ha már most tervezeteink intézkedéseihez fordulunk, ugy azt találjuk, hogy a n. t. mindössze egy idevágó rendelkezést tartalmaz (160. §.) mely következőleg hangzik: «Hangén wiederkehrende Leistungen von einem Hauptrechte nicht ab, so beginnt die Verjáhrung des Anspruches im Ganzén mit dem Zeitpunkte, in welchem die Verjáhrung des Anspruches auf eine Leistung begonnen hat». Mindenek előtt látható, hogy csakis a főköveteléssel össze nem függő visszatérő szolgáltatásokra nézve történik intézkedés. Az olyanokról, melyek egy főkövetelés accessióját képezik, nincs szó. Ám elismerjük, hogy a törvény merő hallgatása, főleg ha az id. § hoz adott indokolás kellő figyelembe vétetik, nem áll útjában annak, hogy a törvény által hallgatással mellőzött esetekre a már fennebb kimutatott, egyedül helyes elv vétessék alkalmazásba. De ha ezt nem is tekintjük, kétségtelen, hogy a szóban forgó §. intézkedése alá tartozó esetek már érintett közelebbi megkülönböztetéseinek elmulasztása a leghibásabb eredményekhez vezet. A ki megkísérti e §. rendelkezését, fennebbi íejtegetéseink szem előtt tartásával, az élet gyakorlati viszonyaira alkalmazni, önként rá fog jönni, hogy az egységes szabályozás látszólagos előnyét magában rejtő rendelkezés minő absurd eredményekre íog vezetni. Még ennél is hézagosabb azonban a m. t. ide vonatkozó