Magyar igazságügy, 1888 (15. évfolyam, 29. kötet 1-6. szám - 30. kötet 1-6. szám)

1888/29 / 2. szám

Hatáskör és felebbviteli bíróság az egyesbirósági eljárásban 75 ményeit minden ügyre nézve egyformán megvalósítani képesek nem vagyunk, akkor ezen követelmények megvalósítása tekintetében a kisebb és nagyobb ügyek között különbséget kell tennünk. A közérdek szempontjából — s végre is e szempontból foglalkozik az állam az igazságszolgáltatással egyáltalán — a kis ügyek kétségtelenül nem birnak oly fontossággal, mint a nagyok. Sem a közérdek, sem pedig a perlekedő felek érdeke nem követeli, hogy az apró ügyekben ép oly gondosan összeállított és ennélfogva költséges igazságszolgáltatási apparátust hozzunk mozgásba és ép oly költséges perlekedést léptessünk életbe, mint a nagyokban. A kisebb, mindennapos ügyeknél a gyors igazságszolgáltatás és a kényelmes olcsó jogkezelés követelménye praevaleál, a nagyobbaknál ellenben az alaposság érdeke. A mi különösen a bírósági szervezet kérdését illeti, a kis ügyeknél a társasbirósá gokra, legalább abból a szempontból, hogy azok a birói függetlenséget és pártatlanságot nagyobb mértékben biztosítják, — nincs is szükség. A «kis» és «nagy» fogalmak tudvalevőleg viszonylagosak. A kis ügyek fogalma egyrészt az illető ország gazdasági viszonyaitól függ ; másrészt az igazságszolgáltatás minőségétől, a melyben ezeket az ügyeket részesíteni akarjuk. Mentől kevesebb garantiáját nyújtjuk a helyes eldöntésnek, annál lejebb kell szállanunk az értékhatárral. Az értékhatár megállapításának kérdésébe beleszólanak továbbá még a pénzügyi tekintetek is. Ez utóbbiakat nálunk oly gyakran hangoztatják, hogy azokkal bővebben foglalkozni talán szükségtelen. Minthogy a kérdés csak valamely konkrét perrend vagy javaslat szempontjából vitatható meg, a következő fejtegetéseknél a magyar igazságügyminiszter megbízásából a polgári perrendtartásról készített tervezetemet fogom alapul venni. A mi az 500 frt értékhatárt illeti, a mi gazdasági viszonyaink között 500 frt bizonyára nem tekinthető bagatell összegnek. Az ország sok vidékén ezen összeg létezési feltételt képező vagyont képvisel. Ezért megvallom, hogy csak hosszasb habozás után szántam reá magamat, hogy a polgári perrendtartásról készített tervezetemben ezen értékhatárt javasoljam. Irányadó volt reám nézve egyrészt azon körülmény, hogy a szóbeliség megvalósítására nálunk nem lehet számítani, ha az az államháztartás ujabb megterheltetésével, vagy csak e megterheltetés veszélyével is járna. Hisz perrendünk reformálásának kérdése most is azért tünt le a napirendről, mert a szóbeliség életbeléptetése állítólag nagyobb pénzbeli áldozatokat igényelne. Néhány, adatokkal nem támogatott és nézetem és tudomásom szerint adatokkal nem is támogatható szó elég volt arra, hogy a közvélemény elnémuljon és sokat ócsárolt igazságszolgáltatási állapotainkban egyelőre legalább megnyugodjék. Irányadó volt reám nézve ezen értékhatár javaslásánál