Magyar igazságügy, 1888 (15. évfolyam, 29. kötet 1-6. szám - 30. kötet 1-6. szám)

1888/29 / 1. szám

Régi magyar házassági jog 2 I tekintélyére támaszkodva, kénytelen vagyok is olybá venni, mint a mely a származási időszakban megvolt ; mégis, mivel az származékos szó, későbbi keletünek vélem lenni, semmint a «nő, asszony menyasszony* szót, s igy nem tartom megnyugtató bizonyítéknak a tekintetben, hogy a magyaroknál soha sem volt polygamia. A * házasság» szót pedig e czélra egyáltalán tekintetbe nem venném ; mert ha állana is, mint Roszner vélekedik (6. 1.), hogy ezen szó is a magyar nyelvnek származási időszakából való, akkor is csak azt bizonyítaná, hogy ezen származási időszakban már ismerték a magyarok a házasságot; de hogy ez monogámia vagy polygamia volt-e, aira nézve semmi támpontot sem nyújt. Ha szabadna a nyelvtudósok szakmájába belekontárkodnom, e szóról még az esetben is azt állítanám, hogy nem a származási időszakból való, ha — mit nem tudok — a finn és osztják nyelvben is a «ház» gyökből képződött volna a házasság fogalmát jelölő szó ; mert e szóban a ház, vagyis oly családalapítás fogalma rejlik, melynek élén a férj áll, a ki házasodik vagy a házat alapítja; ez pedig, mint az általános őstörténelem tanúsítja a népek culturájának származási szakát későn követő időre esik. A származási időszaknak bizonyára volt már szava a házasság fogalmának jelölésére, meglehet a nász szó. Ugyanazért én Roszner helyén egyszerűen kijelentettem volna, hogy a magyarok házassági őstörténelme köréből a nőrablásra vonatkozó adataink a legefeők, a legrégibbek, melyek teljesen megbízhatók. Az érdemleges fejtegetéseket tekintve, ezek képezik határozottan a munka első fejezetének legértékesebb részét és sietek is a legnagyobb elismeréssel kinyilvánítani, hogy ezekkel igen-igen jó szolgálatot tett a hazai jogtörténetnek ; első, úttörő házassági jogunk őskorának vizsgálatában, ki mint ilyen, derekasan állja meg helyét; a nőrablás jelentőségének valamint a násznagy szerepkörének, jogi állásának felderítése által nemcsak ujakkal gyarapította eddigi jogtörténeti ismereteinket, hanem egyúttal biztos alapot is nyújtott két oly intézmény fejlődésének további kutatására, melyeket a hazai jogtörténet eddig számba sem vett, s a melynek egyike — a násznagyi — a külföldi irodalomban még mindig vita tárgyát képezi. Csak még növelte volna ezen fejtegetéseinek értékét, ha azoknak egy egészen elkülönített önálló szakaszban ad helyet s nem elegyíti bele az általános őstörténelmet is tárgyazó szakaszokba, hogy a magyar őskor történelmének összefüggő és világosabb képét adhassa, semmint a milyet azoknak az őstörténelmet is tárgyaló szakaszokba való beleelegyitése folytan tényleg nyerhetünk. A túlságos buzgóságnál fogva, melylyel nézeteit kifejteni s helyességüket igazolni törekszik, olykor-olykor szintén hibába esik. Tanúsítja ezt munkájának az eljegyzés és házasságkötéssel foglalkozó második fejezete is. Hogy Kováts Gyulának «A házasság-