Magyar igazságügy, 1887 (14. évfolyam, 27. kötet 1-6. szám - 28. kötet 1-6. szám)

1887/27 / 1. szám - A jogi oltalom alaptana. 1. (r.)

A jogi oltalom alaptana 65 De mindezt megengedve is kérdjük : miképen lehetne ezen igazságot az egyenlők egyesületében gyakorlatilag érvényesíteni ? Ki volna képes a bűnöst elfogni, érveit megczáfolni, bűnösségét kimondani, büntetése mértékét megállapítani ? Valóban, senki sem tehetné, a nélkül hogy hatóságot, fensőséget ne tulajdonitana magának ezen ember fölött, szóval a nélkül, hogy az ősi egyenlőséget lábbal ne tiporná. Ha pedig a rokonok és barátok segítségét kérné a sérelmezett a támadónak megbüntetéséhez : mi biztosíték volna arra nézve, hogy a büntetés kelleténél nagyobb nem lesz s így ujabb igazságtalanság nem fog előállani ? És mellőzve még ezt is: nem fog-e társakat, szövetségeseket találni a büntevő is, ugy hogy a fenyegető büntetést megakaszthatja, annak ellenszegülhet ? Elkerülhetetlen küzdelmek és véres polgári háborúk bomlasztanák fel azonnal e vezetés nélküli testvérséget. Az eredmény pedig az erő túlsúlya volna, mi valóban nem mindig szövetségese az igazságnak. Pedig az emberi természetből folyó szükség, hogy azt, ki embertársa jogait e világon sérti, e világon érje baj, gonosztetté.íek büntetése. Az emberi természetből folyó szükség, — mert kivánja a rend törvénye, melynek a Teremtő az emberiséget alávetette — hogy a jogot tisztelni kell ; a jog tisztelését pedig nem lehet várni, ha nem bűnhődik a vakmerő, a ki sérti. Az emberi természet szüksége ; mert az ember földi rendeltetése a határtalan erkölcsi fejlődés, s azért ha azt, ki másnak roszat tesz, jelenleges szenvedéssel fenyegetjük, ez üdvös erőkifejtés a gonosz szenvedélyek ingerei ellen és nélkülözhetlen rugója az erkölcsi javulásnak, melyet máskép várni esztelenség volna. Valahányszor, a büntetéssel való fenyegetés daczára, bűntett követtetik el, látjuk, hogy némelyek, részint lelki vadságból részint oktalan félelemből, azt panaszolják, hogy a büntetések szükségtelenek. De ezek csak ezt az egy embert látják, a ki a fenyegetés daczára bűnözött, megfeledkezvén azon ezrekről, kik soha sem sértették a törvényt. Valóban azon ezrek, kik hosszú életükön át sohasem bántották más jogát, nem voltak híjában az erre való alkalomnak. Sokak lelkében boszugondolatokat ébresztett a harag, szenvedélyt gerjesztett az érzék; a szükség sokakkal megkívántatta más vagyonát. És mégis tartózkodtak gonosz hajlamuk követésétől s hozzá szoktak a háborgó szenvedélyek leküzdéséhez. Pedig e harczban nem valamennyinél volt elég az erkölcs és a vallás támasza. Gyakran támogatta az ingadozó erényt a büntetés félelme is. Mindezeknél hasznos volt a büntetéssel való fenyegetés. De e hasznot minden nagysága mellett sem látja ama tömeg, melyben csak a kézzelfogható tények keltenek gondolatot s mely e tényeket is előítéletes fogalmuk szerint, egy oldalról szokta tekinteni. Magyar Igazságügy 1887. XXVII. x. 5