Magyar igazságügy, 1887 (14. évfolyam, 27. kötet 1-6. szám - 28. kötet 1-6. szám)

1887/28 / 3. szám - Büntető eljárási irodalmunk ujabb termékeiről

Büntető eljárási irodalmunk ujabb termékeiről 161 elvek egyik legfontosabbját, a vádelvet, nem egy első biróságu ík tagja csak ugy névről ismeri; annak tulajdonképeni jelentőségéről csupán homályos sejtelemmel bir. S míg a Curia ebből az elvből azt a következtetést vonta le, hogy a vádló indítványa a bíróságot a büntetés kiszabása tekintetében, sőt — a korábbi curiai praxis szerint — a minősítés kérdésében is kötelezi: addig, még nem oly régen, nem egy első bíróságunk marasztaló ítéletet hozott akkor is, ha a kir. ügyész a vádlott felmentését vagy az eljárás megszüntetését indítványozta és magánvádló fel nem lépett. Az utóbbi felfogás tarthatlanságának kimutatására, azt hiszszük ma már kár szót vesztegetnünk; de nem habozunk kijelenteni, hogy az előbbi felfogást, melyet különben a szerző is (mindjárt müvének első szakaszában 12. lap) a vádelv következményének tart, tévesnek tartjuk. Lehet elméleti szempontból vitatni azt a felfogást, hogy a vádelvnek következetes alkalmazása mellett a biró mindenben a vádló kérelméhez van kötve: de ez a felfogás a kivihetőséget áldozván fel a következetességnek, a gyakorlatban egyszerűen hasznavehetetlen. Es arra nézve, hogy a vádelv lényegéhez nem tartozik az, hogy a biró a minősítés és a büntetés tekintetében a vádló indítványához köttessék: legszólóbb bizonyíték, hogy még egy büntető eljárási törvény sem vonta le a vádelvből ezt a következtetést ; nem vonta le az osztrák sem, melyet pedig minden kiváló külföldi szakember követendő példa gyanánt szokott a törvényhozások elé állítani. De nem tartható a Curiának — a szerző részéről is elfogadott — eme nézete elméletileg sem, mert a minősítés és a büntetés kiszabása kizárólag birói feladat, kizárólag bírói teendő, és a vádlónak és bírónak jogkörét zavarjuk össze, ha a bírót e tekintetekben a vádló indítványához kötjük. Visszaesünk egy oly helytelen és tarthatatlan felfogásba, — mintha csak a nyomozó eljárás fénykorában élnénk; a különbség csak az lesz, hogy mig az inquisitorius eljárásnál a biró volt az omnipotens, most az ügyész volna az. S ez az ujabb visszásság az anyagi igazság kiderítésére és az egyéni szabadságra még fokozott veszélyekkel jár; mert — kivált ha a kir. ügyészség kizárólagos vádjoggal ruháztatik fel — egy az időleges kormány utasításaitól függő, felelős és elmozdítható állami közeget tesz mindenhatóvá. S éppen mivel ezt a felfogást teljesen tévesnek véljük, azért tartjuk olyan veszélyesnek azt, hogy szerzőnknek nagy tekintélyű és nagy elterjedésű kézikönyve ily tanításokat tartalmaz. Kétségtelen, hogy ha ezen és több más, éppen oly téves nézet, elfogadásra és alkalmazásra talál a gyakorlatban, s ha egyszer ott gyökeret ver, csak évtizedek munkájával lesz kiirtható. Ebből az okból tartjuk elkerülhetlennek, hogy szerző becses Magyar igazságügy 1887 XXVIII. 3. II