Magyar igazságügy, 1880 (7. évfolyam, 13. kötet 1-6. szám - 14. kötet 1-6. szám)
1880/14 / 1. szám - A köteles rész. A m. tud. akadémia által jutalmazott pályamű Dr. Zsögöd Ernőtől. 6. [r.]
20 az ár kevesebb ; s csak ha erre rá nem áll, bomlik fel felényiglen az ügylet, ugv hogy ki mit adott feliben visszaadja1); megjegyezve, hogy a mennyiben az ügylet tárgya nem osztható teljes bontásnak van helye2). Egyátalán pedig az, hogy a másik fe'l a libertus dolusába tán be volt avatva, a dolgon nem változtat. Ulpián ismételten hangoztatja3), mikép e tárgyban csakis a libertus dolusát lehet vizsgálni, és a jogirók fejtegetéseiben a szerint való külömböztetéssel, vájjon a másik fél részes-e a dolusban nem igen találkozni. így bár tudta légyen a kölcsönadó, hogy a libertus a felkért összeget a patrónus majdani rövidségére elpocsékolni vagy ajándékul szórni szándékozik, avagy hogy a fizetőképtelen kölcsönvevöért azért vállal jótállást, mivel igy akarja azt kerülő uton a patrónus kárára adományban részesíteni: mindemellett a követelést kifogásolni a patrónus jogosítva nincsen4). Actio Faviana et Calvidana ntilis. (Az impubes filius arrogatus köteles részéről) A kit mint árva gyermeket serdületlen korában fogadnak örökbe (arrogare), ez az úgynevezett impubes filius arrogatus5). Régen az önjogú (sui iuris) embert, a ki t. i. nem áll apai 1) Si quis in fraudem patronorum rem vendiderit vei locaverit vei permutaverit, quale sit arbitrium iudicis videamus. Et in re quidem distracta deferri conditio debet emtori, utrum malit rem emtam habere iusto pretio, an vero a re discedere pretio recepto ; neque omni modo rescindere debemus venditionem, quasi libertus ius vendendi non habuerit. Sed si emerit in fraudem patroni libertus, neque dicendum, si magnó emit, in pretio relevandum patronum, conditione non ipsi delata, an velit ab emtione discedere sed venditori utrum malit de pretio remittere, an potius rem, quam vendidit, recipére persoluto pretio ; et in permutatione ab in locatione etin conductione similiter idem observabimus. L. 1. §§. 12. 13. D 38. 5. 2) Quamvis autem in partém Faviana competat, attamen in his quae dividi non possunt, in solidum competit utputa in servitute. L. 1. §§. 21. D. 38. 5. n) Dolum accipere nos oportet eius, qui alienavit, non eius cui alienatum est. L. 1. §. 4. D. 38. 5. Maximé quum de dolo eius non disputetur, sed de dolo liberti. L. 1. §. 12. D. 38. 5. Et quum dixerimus, dolum tantum liberti spectandum, non etiam eius cum quo contraxit L. 1. §. 24. D. 38. 5. 4) Si mutuam pecuniam libertus in fraudem patroni acceperit, an Faviana locum habeat videamus, et quod remedium in hoc est. Accepit mutuam; si quod accepit donavit, convenit eum patrónus, cui donavit libertus. Sed accepit et prodegit; non debet perdere, qui mutuum dedit nec ei imputari cur dedit. Pláne si non accepit, et spopondit stipulanti, érit Favianae locus. Si fideiussit apud me libertus, vei rem suam pro alio pignori dedit in necem patroni, an Faviana locum habeat, videamus, et numquit cum damno meo non debeat patrono subveniri — neque enim donavit aliquid mihi, si pro aliquo intervenit, qui non fűit solvendo — ? Eoque iure utimur. L. 1. §§. 17—19. D. 38. 5. 6) Populi auctoritate adoptamus eos, qui sui iuris sunt: quae species adoptionis dicitur adrogatio, quia et is qui adoptat rogatur id est interrogatur, an velit eum quem adoptaturus sit, iustum sibi filium esse; et is qui adoptatur, rogatur, an id fieri patiatur; et populus rogatur, an id fieri iubeat. Gaii Inst. 1. 99.
