Magyar igazságügy, 1880 (7. évfolyam, 13. kötet 1-6. szám - 14. kötet 1-6. szám)

1880/13 / 1. szám - A köteles rész. (A m. tud. akadémia által jutalmazott pályamű). Bevezetés

48 tétetik ma, mintsem azelőtt. Régen, a kire a famíliát átruházták, örökösül állt, s csak meghagyta neki az örökhagyó, kinek mit adjon az ö holta után. Mai nap a végrendeletben neveztetik az örökös, s a kire a famíliát átruházzák, csupán a régi forma kedvéért szerepel. Módja e végrendeletnek következő. Miként egyéb átruházásnál (manpatiónál) szokás, a famíliát öt tanú s egy mérlegtartó (libripens) jelenlétében ruházza át az örökhagyó, a miután is az, kire im átruházá, szót emel ekképen, „hogy köztörvény szerint lehessen végrendeleted: családod mindened e pénzdarabon ime megveszem", megilletvén ezzel a mérleget, átadja aztán vételár gyanánt a végrendelkezőnek, mire ez kezében tartva végső rendeletét, e szavakat mondja: „a mint e csomóban írva van, ugy adok, ugy hagyok, akképen rendé lem,sugy segéljen benne, emberek, tanuságtok."'40) A mig, mint eleinte maga a familiae emptor volt az örökös, addig az exheredatió nem történhetett titokban, hanem azt a jelenlevő tanuk előtt kellett világosan megtenni. A miután azonban a familiae emptornak általadott irás lön a tulajdonképeni végrendelet, mint ime idéztük, az exheredatió Írásban, s ugy történhetett, hogy az csak az örökhagyó halálával jöve nyilvánosságra. Ezen lehetőség mellett már a végrendelet alaki kellékei ugy szólván semmi erkölcsi biztosítékot sem nyújtottak tehát az ellen, hogy a végrendelkező a gyermekeit merő alaptalan és rosz indulatból ki ne tagadhassa. Kétségkívül a végrendelet külsőségeinek ez átfejlődése, a nyilvános végrendeletről a zárt végrendeletre: egyik lényeges pont a köteles rész eredetében. Megszűnvén a nyilvánosság erkölcsi befolyása az apa végakaratára előállott az akarat jogi megszorításának szüksége. De mielőtt erre térnénk, az exheredatió intézményének teljesb képéhez meg kell emlékezni azon újításokról, miket azon a practor vitt vala véghez. Mindaz, a mi fentebb a gyermekek örökössé nevezésének avagy kitagadtatásuknak szüksége felöl Gainsból idéztetett: csupán a hatóságbeliekre t. i. suusokra nézve állott. Nem hatóságbeli gyermeke felöl bátran hallgatással lehetett az örökhagyó. A praetor azonban kitérj észté az exheredatiót minden gyermekre, tekintet nélkül vájjon hatóságában volt-e az örökhagyónak, vagy sem. Nem többé a suus-ok, hanem átalán a liberi (gyermekek) ezután azok, kikre az exheredatió vonatkozik. Ez nagyjában a praetor újítása e dologban. Hogy a praetor ezen újításának mi volt az indoka, ez természetesen nem tartozhat jelen előadás fonalához. Kétségtelen annyi, 40) Famíliám pecuniamque tuam endo mandatela tutela custodelaque mea quo tu jure testamentum facere possis secundum legem publicam, hoc aere esto mihi empta. — Haec ita ut in his tabulis cerisque scripta sunt, ita do, ita lego, ita testőr, itaque vos quirites testimonium mihi perhibetote. G. II. 102. s köv.