Magánjogi kodifikációnk, 1902 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 40. szám - Az elévülés. Tervezet 1328. §

e MAG ANJOUI KODlFlKÁCZlOXk. együtt nem színlelhettek. Ha meg a színlelés a kötelezett és igéretvevő között forog fenn, akkor igenis megtámadhatja az ügyletet ugy az igéretvevővel (985. §.), mint a kedvezménye­zettel szemben (1035. §.). A 2-ik bekezdésnél már helyén való volna a színlelést kiemelni; ha a kedvezményezett és az igé­retvevő között van színlelés, arra is lehet ugyan az általános szabályt alkalmazni, de mivel a 985. §. utolsó bekezdése szín­leges szerződésre lépő felekről beszél, ez mégis félreértésre ad­hat alkalmat. Abban teljes igazsága van Baracsnak, hogy az igéretvevő­nek meg kell adni a módot egyéb okból is a megtámadásra. Pl amit helyesen kiemel: az igéretvevő donandi causa köti ki a szolgáltatást a kedvezményezett javára s az ajándékozás visszavonhatóvá válik. Ez is következik ugyan az 1511., 1512. §-okból, de nehogy félreértés támadjon, leghelyesebb volna csakugyan elhagyni az egyes megtámadási okok felemlitését, illetve "a S ok felhívását mellőzni. E szakaszokban foglalt intézkedésekhez hasonlókkal a n. ptkben nem találkozunk. Ez is egy előnye a Tervezetnek a n. ptk. felett. Már most még arról kell röviden megemlékeznünk, hogy mi nincs meg a Tervezetben. A n. ptk. 331. §. 2-ik bekezdése szerint, ha az igéretvevő a kedvezményezett születése előtt hal el, az esetben a harma­dik számára teljesítendő szolgáltatás iránti igéiét csak akkor vonható vissza, vagy módosítható, ha az erre vonatkozó jog fentartatott. Ennek megfelelő intézkedés nincs a Tervezetben. Az 1033. § mellett nem is szükséges, mert abból ugyanerre az eredményre jutunk. De ha az 1033- §• elhagyatnék, akkor ily értelmű szabály fölvétele szükséges volna. Nem tartalmaz a Tervezet intézkedést arra nézve, mikor jöhet létre a szerződés csak alakszerűségek mellett. Ami a szerződő felek közti viszonyt illeti, e tekintetben szabályalko­tásra nincs is szükség. Ha a köztük fennálló viszony szerint általában csak alakszerűségek mellett szerződhetnek, nyilván csak alakszerűség mellett köthetik a szerződést a harmadik javára is. Más kérdés: a szerződő felek valamelyike (— a Tervezet indokolása szerint ugyan csak az igéretvevő —) és a kedvezményezett közti viszony figyelembe jőjjön-e ? Az Indo­kolás (— ép ugy, mint a n. ptk.-é —) nyílt kérdésnek hagyja ezt, melyet a tudomány van hivatva eldönteni. Nézetem sze­rint e kérdést el kellett volna dönteni, és pedig igennel. E nélkül a formakellékeket általában ki lehet kerülni. Pl. nem ajándékozom házastársamnak a földemet, hanem elcserélem X-ével, kikötvén, hogy ő a cserébe járó földet házastársamnak szolgáltassa. Vagy: nem ajándékozom házamat jegyesemnek, hanem megkérem X-et, hogy kössön velem — mint kötelezet­tel — harmadik javára szerződést, melyben a kedvezményezett a jegyes lesz. Ami azután nincs még a Tervezetben, az a világos ma­gyar nyelvezet. Nem várunk mi költői szépségű nyelvet a tör­vénytől, de várunk olyat, amelyet minden magyar ember megért. Az a mellékmondatokkal össze-vissza bogozott stilus pedig amelyen a Tervezet e része irva van, még a mi nyaka­tekert nyelvű törvényeink világában élő embernek is nehezen érthető. Mikor e lap érdemes szerkesztőjének kívánsága folytán a »Harmadik személy javára kötött szerződés« czimü fejezet bírálatára vállalkoztam, elolvasván e fejezet első §-át (1027), az egész munkától elment a kedvem. így szól ez a szakasz : „Oly szerződés alapján, amely által az egyik fél a másikkal, az igéretvevővel szemben harmadik személy javára teljesítendő szolgáltatásra kötelezi magát, a kedvezményezett harmadik személy közvetlenül van jo­gosítva, ha ez a szerződő felek kifejezett vagy felteendő szándékának meg­felel. " Magyarul ez körülbelül ezt jelentené : „A szerződésben harmadik személy javára is kötelezhető a szolgál­tatás. Ily szerződés alapján a kedvezményezett — ha ez a szerződő felek szándékának megfelel — közvetlenül van jogositva." Végig mehetnénk így az egész fejezeten. Kár pedig, hogy a nyelvezet ilyen gyarló. En legalább nagyon sajnálnám, ha a rossz nyelvezettől megijedve, nem tanultam volna végig e fe­jezetet s nem lett volna alkalmam arra a meggyőződésre jutni, hogy a Tervezetnek ez a része egyebekben határozottan kiváló munka s a n. ptk.-höz képest is haladást jelent. Dr. Kun Béla, íruírmarosszigeti jogakadémiai tanár. Az elévülés*) (Tervezet 1328. §.) Dr. Rosenfeld Sándor a ^Magánjogi kodifikácziónk* 37-ik számában kifogásolja az 1328. Sj-ban tervezett három évi el­évülést és azt az 1. pontban felsorolt esetekben 10 évre, a 2—9. pontban részletezett esetekben pedig 5 évre kívánja ki­terjesztetni, csakis a 10. pont maradna érintetlen »a status quo alapján«. Bírálatának eszmemenete, azt végig gondolva és éle­sen formulázva, a következő: A szabadelvüség irányával és eszméjével ellenkeznék, hogy a jogosított aránylag rövid idő múlva megfosztassék a lehetőségtől, hogy jogos igényét kere­settel sikeresen érvényesíthesse. Szerinte továbbá téves az In­dokolás azon érve, hogy ezen követelésekről feljegyzést rend­szerint nem vezetnek és így hosszabb idő múlva sok nehéz­séggel jár a belőlük származó követeléseknek minden irány­ban kielégítő tisztázása. Vagyis miután a hitelező hosszabb idő multán nem fog kellő bizonyítékokkal rendelkezhetni, meddő és czéltalan perekbe fog sodortatni. A rendelkezés intentioja tehát az, hogy a hitelezőt a fe­lesleges, hasztalan perlekedéstől megóvja, tehát a hitelező ér­dekében hozalik. Ezen utóbbi érvet czikkiró ur ugy véli leczáfolni, hogy hiszen a keresk. törvény 30. §-a értelmében a kereskedők kö­telesek kereskedelmi könyveiket az azokban történt bejegyzés keltétől számítva lagalább 10 éven keresztül megőrizni, ugyanaz áll a levelekre is, igy tehát szembeszökően tarthatatlan az In­dokolásnak a feljegyzés hiányára épitett érvelése és igy az 1. pontban felsorolt esetekben az elévülési idő okszerüleg 10 évnél rövidebb nem lehet. Az elévülési határidő rövidítését többféle legislativ-poli­tikai szempont indikálja. A mindennapi gazdasági élet apró-cseprő ügyleteiből eredő követelések olv számosak és egyenkint rendszerint oly csekély összegeket képviselnek, hogy azok kiegyenlítésénél az adós alig fektet súlyt arra, hogy a fizetésről elismervényt kérjen és ha kivételképp kap is nyugtát, azokat bizonyára nem fogja évek hosszú során át — mondjuk pl. a rendes elévülési határidőn belül — őrizni. Képzeljük, mily hihetetlen consequentiákra vezetne, ha az összes szabó-, czipész-, tej-, fa-, fűszer- stb. nyugtákat kel­lene 32 éven át megőrizni. Képzeljük, hogy jogászkorunkbeli szabónk most követelné az annak idején nekünk tényleg szállított öltönyök árát. Mi lesz a perbeli kórtörténet? Mi nem tagadhatjuk a követelés keletkezését, igy tehát csak azt állithatjuk, hogy a követelést kifizettük. Az onus pro­bandi e tekintetben minket terhel. De hogy igazoljuk a kifize­tést? Hol vannak pl. az 1876 évi nyugták'?, hol a saldirozott számlák?, de mondjuk nem 1876., sőt elégedjünk meg 10.de csak 5 évvel is. Hol van a tavalyi hó ? mint a franczia lyricus zengi ? Ha a hitelező a fizetést tagadja, akkor feltétlenül az utóbbi esküje fogja a pert eldönteni. így tehát az adós a rossz­hiszemű hitelező lelketlenségének ki van szolgáltatva. Tehát nem az a baj, hogy a hitelezőnek nincs feljegyzése, ellenkezőleg éppen feljegyzésével szemben szorul az adós védelemre, hogy kétszer ne fizessen. Közel fekszik tehát a legislativ-politikai nézpont, hogy a fent ecsetelt ügyleteknél már aránylag rövidebb idő muítán azon jogi vélelem slatuáltassék, hogy a követelés ki lett egyen­lítve. Hiszen ezen követelések rendszerint azonnal, vagy a "leg­rövidebb határidőkben szoktak kiegyenlittetni. Es ezen jogi vélelem volt az evolutio, a megindult fejlő­dési folyamat kiindulási pontja, az volt »der historische Durch­bruchspunkt«, hogy Jhering ismert kifejezésével éljek. Ezen vélelemmel már XII. Lajos 1510. és 1512. évi Or­donnanceaiban találkozunk. Miután itt csak egyszerű praesum­tioról — iuris et non de iure— van szó, a hitelező megkínálhatta az adóst az igenlő főesküvel, hogy a követelést tényleg kifizette. Ezen legislativ eszmét felvette XIV. Lajos és aztán a Code Civil (art. 2273-2277.). Ezen legislativ-politikai szempont tehát nem a hitelező, hanem éppen ellenkezőleg az adós érdekeinek szolgál; nem a feljegyzésekben szűkölködő hitelezőt akarjuk a per­vesztesség kudarczától megóvni, hanem az adóst, ki már egy­szer fizetett, akarjuk a bizonyítékokkal felfegyverzett lelketlen hitelező rosszhiszeműsége ellen megvédeni. *) Ellenbirálat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom