Magánjogi kodifikációnk, 1902 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 31-32. szám - Alaptalan gazdagodás visszatérítése. Tervezet 1762-1774. §§

MAGÁNJOGI KODIFIKÁLZIÓNK. 3 bűnösöket igyekeznek megmenteni oly büntetésektől, melyek igen sokszor csak az illetőnek existencziáját (eszik tönkre, de a társadalomra semmi haszonnal nem járnak. Az az idő és az a szellemi munkaerő, a mi ezen tevékenységre fordittatik, nem csak egyszeresen vész el a társadalomra nézve, hanem többszörösen, mert az a körülmény, hogy mindegyik fél mintegy suggerálja magának, hogy neki az ügyet egészen más szempontból kell megítélni, mint ellenfelénekés az a körülmény, hogy az ilyen tevékenységnek egy emberéleten át való folytatása a gondolkozásmódra is befolvást gyakorol : oly ténykedést eredményez, a mely kapcsolatban a felebbezés intézményével a bíróságok munkáját megtízszerezi. Nem sokkal jobban vagy talán még rosszabbul állunk ezzel a dologgal a polgári törvénykezés terén, a hol oda fejlődött a dolog, hogy a polgárok legegyszerűbb jogaikat sem tudják ügyvéd nélkül érvényesíteni, a mi szintén óriási nemzeti vagyont emészt fel, illetve termő erőt köt le. Hogy biológiai és sociologiai szempontból miért nem felel meg ez az állapot, arra nézve — hogy ezen folyóirat határait tul ne lépjem — csak röviden akarom jelezni, hogy minden akaratelhatározás, jobban mondva minden cselekmény, egyrészt az illető személy műveltségi fokának, ismereteinek, azaz — hogy általános kifejezést használjak — természetének és másrészt az ezen cselekményt megelőző cselekményeknek vagy tényeknek előre ugyan nem mindig kiszámítható, de azért mégis bizonyos és szükségszerű eredménye. Ennek a körülménynek lényeges befolyást kell gyakorolni annak megítélésénél, hogy a cselekmény a közjó, azaz a társadalom fennállása és gyarapodása szempontjából megengedhető-e vagy nem. büntetendő-e vagy sem, és hogy ezen cselekményeknek mi legyen a hatálya, következménye. Az alaki és az anyagi igazság és a többi jogphilosophiai elv mind ki volt már téve sok támadásnak, sok érvet hoztak már fel mellettük és ellenük, csak a salus rei publicae, a társadalom fennállása és gyarapodása mint vezérelv nem lett eddig soha komolyan és eredményesen kétségbe vonva. Ezt pedig a fenti körülményektől függetlenül alkalmazni absolut lehetetlenség. Ha már most törvényeinket, jogi intézményeinket, igazságszolgáltatásunk szervezetét, egyes szerveit és azok működését, a jogászi gondolkozás kereteit elhagyva, ezen perspectivából szemléljük, lehet-e azt mondani, hogy ezek ezen szempontoknak is megfelelnek, vagy lehet-e csak azt is mondani, hogy ezek a szempontok ezen alkotásoknál döntő vagy csak lényeges befolyást is gyakoroltak ? Lehet-e remélni, hogy igazságszolgáltatásunk menete ezen kívánságoknak meg fog felelni, ha ezen intézményeink sokkal jobban ki lesznek fejlődve, mint most. ha a fejlődés irányzatában változás nem áll be ? Szerény nézetem szerint erre nemmel kell felelnünk. A világtörténelem tanúsítja, hogy hivatásszerű bírák és mai értelemben vett ügyvédek és közvádlók nélkül is éltek, fejlődtek és gyarapodtak meg virágoztak népek, nemzetek és államok, mert a helyes jogérzék, azaz felismerése annak, hogy az ember csakis társadalomban boldogulhat, és felismerése annak, hogy ezen társadalom fennállása mily magatartást követel, szóval minden társadalom fundamentuma, függhet az illető társadalom korától, természeti és vagyoni viszonyaitól és mint már emiitettem, tagjainak anatómiai alkotásától, függhet sok más tényezőtől is, de nagyon csekély mérvben függ a codificatio mai értelemben vett fejlettségétől. Ha pedig ezen jogérzék fogy, ha az egyének bármi okból kevésbbé tudják cselekményeiket a társadalom fejlődésének feltételeivel összhangzásba hozni, szóval ha a jogviták vagy az úgynevezett bűncselekmények abnormális módon szaporodnak, akkor ez a társadalom betegsége, akkor ezt gyógyítani kell. De ha ezt az állapotot a legapróbbra kidolgozott törvényekkel és ezeknek oly tömegével akarjuk gyógyítani, a melyeket a jogászok kivételével senki sem ért, melyeknek megértéséhez még a jogászok részéről is beható tanulmány szükséges; és ha ezen hibából, — mint a költő mondja — ama másik is következik, hogy ezek megértésére ifjúságunk egy részét külön ki kell képezni: akkor egyes symplomák ugyan enyhülni fognak, de a baj gyökeresen vagy csak lényegesen is javulni nem fog. Némi sikerre nézetem szerint csakis a népbiróságok eszméjéhez való közeledés és az ezzel járó nagyobb mérvű individualisatio vezethet, mert csakis a felek életviszonyait és gondolkozásmódját alapjában ismerő biró képes erre az individualisatiora. Hiszen érezni érzik ezt a mi codificatoraink is. Erre mutat legalább az esküdtbiróságok behozatala és erre mutat az uj perrendtartási tervezet némely intézkedése; csakhogy mig az esküdtbíróság mai alakjában legalább félrendszabálynak mondható, addig a perrendtartási tervezet, mely az ügyvédek, de csakis az ügyvédek ballastját akarja kidobni, egyenesen veszedelmes, mert a hivatalnok-biró, közvádlóval és ügyvéddel vagy kél ügyvéddel legalább csak ballastot képez, de ha ezen ballastbóL csak a hajó egyik oldalán levő ügyvédeket dobjuk ki, ez catastrophára is vezethet. Tervezetünk a kötelmeket ugy mint a római jog, 3 osztályba sorozza. Az elsőbe a szerződésekből, a másodikba a tiltott cselekményekből eredő kötelmeket, a harmadikba pedig azon kötelmeket sorozza, melyeket eddigi tudományos apparátusunkkal ezen két osztályba sorozni nem lehet. Ezen felosztás ellen semmi kifogást nem lehet tenni, először mert már ősrégi, majdnem traditionalis, másodszor mert az ilyen felosztások csak másodrendű jelentőséggel bírnak. Általános jellegű és csakis az egyik vagy másik osztályra vonatkozó, de ezek minden alosztályára kiható elvi szabály kevés van és különösen kevés van a mi tervezetünkben, a melynek indokolásában az az elv van kimondva, hogy az általános elvont szabályokat lehetőleg kerüli. Ezt ugyan csak az általános tanok mellőzésének indokolására hozza fel, de azt hiszem mindenütt érvényesítet le. De kifogást lehet tenni az ellen, hogy a Tervezet ezen felosztásához nem alkalmazkodik elég szigorú következetességgel. A kötelmek fenti harmadik csoportját a Tervezet törvényből eredő« kötelmeknek nevezi. Ezt az elnevezést nem helyeselhetem, mert nem csak ezek a kötelmek erednek a törvényből, hanem minden más kötelem is, a mint ezt az indokolás is említi. Csakis az érvényes jogszabáh', a polgárok túlnyomó többségének ehhez való alkalmazkodása és amaz akarata és ereje, hogy az ehhez való alkalmazkodást szükség esetében ki is kényszeritik, ez képezi minden kötelem forrását és igy ezen az alapon a kötelmeket osztályozni nem lehet. Ezen felosztás alapjául csakis azok a cselekmények vagy természeti tények szolgálhatnak, melyek a jogszabályt életre keltik, melyek az ehhez való alkalmazkodást vagy azt eredményezik, hogy az illetők a hozzá való alkalmazkodásra kényszeríttetnek. Mivel pedig a fenti harmadik csoporthoz tartozó kötelmek oly különféle cselekmények, vagy eseményekből származhatnak, hogy ezeket gyűjtő név alá foglalni nem lehet, illetve mivel erre kifejezésünk nincsen, azokat röviden: »egyéb kötelmek* vagy egyéb módon keletkező kötelmek« vagy »kötelmek keletkezésének egyéb módjai« alatt lehetne tárgyalni. Ezt a Tervezet indokolása is kifejti, csakhogy eltekintve attól, hogy nem az élő jogot, hanem kizárólag a törvényt említi az obligatio forrásaként a XVI. czim elnevezése, ezzel a felfogással határozott ellentétben van, a minthogy ellentétben van vele a 915. §. is, a hol a kötelmek osztályoztatnak. A mi magát a nekem kiosztott ^alaptalan gazdagodás visszatérítését* illeti, ezt a czimet is meg kellene változtatni, mivel az stilisztikailag nem azt fejezi ki, a mit kellene. Nem gazdagodást kell visszatéríteni, hanem azt, a mivel gazdagodtunk. Az »alaptalan gazdagodás^ pedig — melynek különben sincs az az értelme, mint a német ptkv. hasonló czimének (Ungereehti'ertigte Bereicherung) — nyelvtanilag nem fejezi ki jól a fogalmat, mert csak a jogszerzés egyes lényeges kellékeinek hiányáról van szó, holott alaptalannak inkább azt a cselekményt vagy lelkiállapotot szoktuk mondani, melynek elfogadható indoka hiányzik. En tehát inkább a »jogtalan gazdagodást« írnám czimül, nem azért, mert jó, hanem, mert ez volt eddig is a szokásos, és igy arra, hogy megértsék, alkalmasnak látszik. A tartalmát illetőleg ezen fejezet egy oly jogtételt tárgval részletesebben, a melynél a jogtörténeti vonatkozásoktól tulajdonképen el lehetne tekinteni. Azt, a ki olyan módon, olyan cselekmény vagy esemény alapján jut valami értékhez vagy előnyhöz másnak kárával, mely mód a köztudat szerint a közjó érdekeivel egy bizonyos mértéken felül ellentétben van, azt a társadalom ezen vagyon élvezetében, ezen előny kihasználásában nem támogathatja, de igenis segélyt nyújt annak, a ki ezen cselekmények vagy tények által károsodott, hátrányosabb helyzetbe jutott. Ez egy olyan észjogi szabály, melyhez kétség nem fér, és a mely minden társadalomban él. Más kérdés az, hogy hol van ez a határ? Mely szerzési módok azok, melyeket jogvédelemben részesíteni nem kell?