Magánjogi kodifikációnk, 1902 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 22. szám - Ági öröklés. Tervezet 1811-1815. §§

8 MAGÁNJOGI KODIFIKÁCZ1ÓNK. eredő kárt, ha tehát a szerződést megkötő a szerződés hatálytalansága miatti, illetve a szerződés fenn nem állhatása miatti kár megtérítésére van kötelezve, ezen negatív kár nem lehet több, mint maga a positiv kár, vagyis nem több, mint maga a teljesítés. A Tervezet ezen §-a, mely azonos a német polg. tvkv 122. íj-ával, a modern jogfelfogást képviseli. Dr. Horovilz Gyula, eperjesi ügyvéd. X Ági öröklés. (Tervezet 1811—1815. §§.) Teljes elejtése, vagy kisebb-nagyobb mértékben korlátozva való elfogadása és a nem ági örökléssel való concurrentiája az ági öröklésnek a magyar általános polgári törvénykönyv tervezetét előkészítő állandó bizottság jegyzőkönyvei által oly kimerítően van tárgyalva, hogy az azokban megirottakhoz alig lehet valamit hozzáadni. Különösen az ideális szempontok, mint az aristokratikus és demokratikus korszellem, a fictio, a traditio, a nép kedélye és az ethikai érzület, a nemzeti jogfejlődés halála és feltámadása, valamint a casuistikának minden elképzelhető alakulatai vannak ama bizottsági jegyzőkönyvekben bőven pertraktálva, talán hátrányára a materialis irányoknak és érveknek. Van ugyan abban szó a szerzési ösztönről, a munka szabad érvényesüléséről, a nemzetgazdasági, a sociális és közgazdasági szempontokról is, de ezek nincsenek sehogysom kifejtve, hanem csak mint frázisok vannak odavetve, aminek az lehet az oka, hogy a bizottság a magánjog bölcselőiből alakult s a társadalömjog nem igen lett ott kellően képviselve. Ezért talán nem lesz felesleges ez irányban egy pár rövidke megjegyzést tenni. Belevág ugyanis az öröklés kérdése az államvagyon kérdésébe is, és ezzel az összszemélyiség érdekeit érintő és átalakítani biró attribútumokkal is rendelkezik, mely érdekek közül egyik leghatalmasabb a közhitel. Legnagyobb fényt és világot vetnek a közhitelre a nagy kölcsönmüveletek. Ezek tüntetik fel a nemzetek vagyoni erejét. A nemzetek vagyonának pedig folyton gyarapodni kell minden czivilizált államban, és ezen folyton-gyarapodást csak tudatlan törvényhozók tartóztathatják fel. Minden egyes esetben meg lehet azonban találni ezen feltartóztatás okát, ami rendszerint abból szokott állani, hogy ezen folyton-fejlődési processusa a közvagyonosodásnak számtalan apró tüneményekből állván, majd azok egyike, majd másika hamisan bélyegzett jelentéktelenségi és ideális okokból nem kellően használtatik fel, nem jól realisáltatik. Ezen számtalan apró tünemények egyik legjelentékenyebbike a vagyonátszállási és átruházási, az örökösödési és adásvevési illeték, ami pedig az ági öröklés által jelentékenyen van érintve. Hogy mennyire van érdekelve ezen kérdés által budgetjogunk, kitűnik abból, hogy a mult évi, e kérdés keretébe tartozó bélveg- és jogilleték bevételünk majd harminezhat milliót tett ki. A budgetjog követeli tehát, hogy az ily adónemek minél nagyobb mérvű kiterjesztést nyerjenek, mivel ezek által az adózók elégedetlensége nem idéztetik elő ugy, mint a másnemű adók által és mégis tetemes összegeket gyűjthet ezután az állampénztár. De igazságosabb is ezen közjövedelem, mint bármely más. Azon az elven alapul ez, hogy az állam adja meg a jogügyletek, az öröklések, a vagyonátruházások biztositékát. Ezen biztosítási ügyletkötésnek a dija ez. És egy vagyonilag gyarapodó országban az ily vagyonátruházási illeték jobban növekszik, mint ahogy maga az általános közvagyonosodás növekszik. Azt lehetne mondani, hogy a kettő között a számtani és a mértani arány külömbözete áll fenn. Bizonyítékát képezi ennek az állitásnak az a tény, hogy amig az 1869. évi állami összes kétszázmilliónyi kiadásunk a mult években négyszázmillión felül ment csak, vagyis megkétszereződött, addig a bélyeg és jogilleték amaz évi tízmilliónyi jövedelme a mult évben majdnem negyvenmillió lett, vagyis megnégyszereződött. És pedig amaz erőltetett, mesterséges, emez pedig természetes uton. Ezen közjövedelmek igazságos voltára in thesi és in hypothesi, felesleges kiterjeszkedni. Elég azt konstatálni, hogy ez nem úgynevezett közgazdasági modernitás, hanem egyike a világismerte legrégibb közjövedelmeknek. Teljesen kitejlett volt már Kómában, honnan átment a hűbéri törvényekbe, s az egész középkoron fennállott a legkülömbözőbb nevek alatt. Napjainkban pedig, amikor a tőke elleni küzdelem a legválságosabb társadalmi kérdést képezi, ha lenne is ezen jövedelmekben in thesi igazságtalanság, mégis korszerűeknek kell hogy neveztessenek, mert ezek nem a jövedelmet, hanem a tőkét sújtják. Annál nagyobb tehát ezen a téren a közjövedelem termékenysége, minél kisebb a tulajdonnal való szabad rendelkezés korlátozása. Ez oly világos és kétségtelen, hogy ezt bizonyítani sem kell. Az ági öröklés közjövedelemcsökkentő hatása e tekintetben abban nyilvánul, hogy ági öröklés esetén gyakran felmentetik a vagyonátháramlás ezen adófizetés alól, vagy csak kis mértékben terheltetik meg. Figyelembe kell venni azt is, hogy az ági öröklésnél a munka nélkül elérendő vagyon reménye, csökkenti a valószínű örökösök productivitását. Ügy az ági öröklés, mint az örökös sziikségképenisége az emberi szabadakarat satyrája. Ha a földbirtokok igen terjedelmesek, az azokkal való minél szabadabb rendelkezés azért szükséges, hogy minél inkább szétforgácsolhatok legyenek a nagybirtokok. Ellenben, ha a birtokok igen aprók, akkor meg a szabad rendelkezés és szabad birtokszerzés azért szükséges, hogy az apró birtokok könnyen egyesülhessenek. Mert a földbirtok egy bizonyos kiterjedésben a legjövedelmezőbb és legértékesebb. Tulnagy és tulkis terjedelemben kevésbé értékes és kevésbé jövedelmező. Megosztása tehát mindenkor a legjövedelmezőbb és legértékesebb terjedelem felé irányul és érvényesül, hacsak helytelen törvényhozás által meg nem akadályoztatik. Az pedig kétségtelen, hogy az ági öröklés felfelé is lefelé is ily törvényhozási akadályt képez. Míg a localis különbözőségek okát a talajalkotás minémüsége szokta rendszerint előidézni. Az ily módon nyerendő vagyonátruházási közjövedelein tehát habár legjogosabb és legtermékenyebb is, óvatosan kell vele bánni, nehogy a már emiitett biztosítási dij természete helyett a megváltás jellegét tüntesse fel, mint a hűbéri korszakból való investitura és inseriptió. Ez esetben az is a birtok egy részének elkobzására válik, és épugy akadályozza a földmüvelés haladását, a nemzeti vagyonosodás gyarapodását, a vagyonátruházások sűrűségét, a nagy ingatlanforgalom megteremtését, mint a szükségképeni, vagy az ági öröklés. Nincs semmi bölcsészeti eredete annak a ténynek sem, hogy az egyik örökös jobban terheltetik, mint a másik a vagyonátruházások illetéke által. Ez csak azon gyakorlati jelentőségen alapul, hogy a távolabbi örökös szívesen fizet többet, mint a közeli s a nem rokon, mint a rokon, mivel azok ugy tekintik az örökséget, mintha lutrin nyerték volna azt. Ezért azután nem is haragusznak, ha a kincstár abba bármily busásan belemarkol. Társadalmi baj tehát ezen egyenetlen megadóztatás, ami az ági és szükségképeni öröklés eltörlése által lenne legczélszerübben elhárítható. Ezen kivül sok dologtalan népet nevel ugy a szükségképeni, mintáz ági öröklés. A mindennapi tapasztalás bizonyítja ugyanis, hogy az ily vagyontalan és dologtalan örökösök alig képesek kivárni az örökhagyók halálát. Sőt sok esetben ezen várakozásba beleunva, eladják reménybeli örökségüket. Nem való az, hogy ezen társadalmi bajok elenyésznek azon takarékosság és munkagyarapodás folytán, amelyet az ági öröklés a család anyagi fényes helyzete iránti gondoskodás jogos vágya által mindenkinél maga után von. Mert ezen gondoskodás nem korlátoztatik az ági öröklés hiánya által. Sőt ez azt modernebb alapokra fekteti. De egyúttal a szabadrendelkezésnél fogva szafadabb érvényesülést nyerhet azon legmagasabb közművelődési szempont is ezen öröklés eltörlése által, hogy az irodalom, tudomány és szépmüvészetek érdeke ama követelésnek, miszerint az emberek ezen osztályához tartozók ne legyenek kénytelenek a mindennapi munkával foglalkozni, mely osztályok tartják fenn a társadalom értelmi és erkölcsi erejét, a legnagyobb mértékben elég tétessék. Kunfoluy István, nyíregyházai kir. törvényszéki bíró. Felelős szerkesztő és kiadó-tulajdonos : Dr. Barna Ignácz budapesti kir. Ítélőtáblai biró, VI., Király-utcza 98/a. Nyomatott Márkus Samu könyvnyomdájában, Budapest,V., Báthory-utcza 20.