Magánjogi kodifikációnk, 1902 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 1. szám - A pazarlók jogi helyzete. Tervezet 7. §. 2. pont

MAGÁNJOG] KODIFIKÁCZIÓNK. 3 ;i >törlési per pernyertes felperese- (mint »beruházáskori* tulajdonos) ellen — a személyes kereset útja '.' A dolognak valóságos tragi-komikuma azonban az, hogy: méy ez sem — mert hisz (a mint különösen a Tervezel (577. § ából kitűnik) a költségmegtérités iránti személyes viszontkövetelés csak »feltételes« igény, a melynek legfőbb feltétele ép az, hogy a tulajdonos a dolgot a birtokostól visszakapja*, a mit pedig a supponált esetben (a/ uj telekkönyvi jogszerző elvindicálván a dolgot tőlem) szintén nem allegálhatnék magam mellett. E szerint in fine finali oda lyukadna ki helyzetem, hogy: — bárki felé fordulnék is — üthetném a nyomát jóhiszemüleg (!i tett óriási beruházásaimnak. Tervezetünk alapjáról: legfeljebb maradna számomra »jogorvoslatul* — a Tervezet 669. §-anak u. n. jus tollendi-ja, vagyis: megengedné kegyesen a jogrend, hogy a büszke palotát, a dusjövedelmü bérházat szivtelenül lerombolva, »köveimet*, > tégláimat*, 'gerendáimat* sth. — magammal vihetném: no meg maradna » vigasztalásul* — a >tÍmeo Danaos acdona feréntes* szomorú örökigazsága.(Voltakép—Tervezetünk alapjáról — még az is kérdések kérdése, illetne-e in eoncreto legalább az elvitel jogának altima ratiója — a mivel talán mégis csikarhatnék ki magamnak valamelyes szerény, az esetek túlnyomó töhhségében bizonyára igen szerény egyezségi »végkielégitésU — tekintve e jognak a Tervezet 669., illetőleg 624. vj-ában foglalt messzemenő — talán kelletén tul messzemenő, pongyola szövegezésüknél fogva mindenesetre messzemenő korlátozásait). üe vegyünk egy másik, ugyancsak elég közelfekvő esetet, legyük fel pl., hogy az az ajándékba kapott ingatlan már ab ovo nem egy szerény házhelyecske. hanem mindjárt az a palota, az a bérház. A donatio előtt költöttem évente polgári 2000—3000 forintot; a (jóbiszemben elfogadott) donatio után költök évente — illethetne-e érte bármelyes szemrehányás? — 8-10000 forintot. Tiz-tizenöt év multán, a mikor a plus költekezés talán már egész volt vagyonomat felemésztette, előáll ismét az az — illo tempore >telekkönyvi jogában sértett« azzal az ő (Tervezetünk contemplálta) famosus — kitörlés iránti dologjogi keresetével. Jóhiszeműségem, sőt tán fokozott jóhiszeműségem (hisz lehet az a supponált ajándékozó ép egy »aranybácsim«) daczára: — Tervezetünk alapjáról — az ingatlant megint csak »simplán« visszaírnák arra a maga hajdani jogosítottjára: a donatio következtében elköltött ovolt« vagyonomat pedig itt is csak — sirathatnám. (A költségmegtérités iránti személyes ellenigényre, avagy tán az általános condictio sine causá-ra — ez esetben természetesen még csak gondolnom sem lehetne.) Nem is szólván arról, ki, mivel recompensálná, recompensálhatná nekem azt a mérhetetlen ^ erkölcsi« kárt, azt a valósággal infernalis kinu visszafejlődést — a donatio rendjén nyert összes társadalmi mivoltomat esetleg egyszerre feladni kelleni*. A jogérzetei mélyen bántó eme s hasonló más igazságtalanságok, méltánytalanságok — Tervezetünk alapjáról — annál az oknál fogva még jóval könnyebben, gyakrabban kerülhetnének felszínre, mert hisz tudvalevőleg Tervezetünk — mondhatni : végzetes messziségre — távolodván el (jelesül 650. í-ában) az u. n. dologi szerződés — egyedül tiszta, egyedül helyes — álláspontjától, a kitörlés iránti dologjogi kereseteknek egyenesen a Pandora-szelenczéjét zúdítaná amugyis jogrendünk, telekkönyvi forgalmunk fejére. De ellenkezik Tervezetünk álláspontja — a törvényalkotás belső harmóniájával, a Tervezetnek önlogikájával is. Nyilván ennek a rovására megy, hogy — mig a Tervezet egyfelől: (a mint láttuk) az ingyenes telekkönyvi jogszerzést valósággal száműzi a jogoltalom, a commercium köréből, addig másfelől: az ingósági (traditionalis) jogszerzés tekintetében nemcsak hogy semmi különbséget nem tesz a jogszerzés viszterhessége s ingyenessége között — kizárván határozottan s teljes következetességgel, a mint a jóhiszemű viszterhes jogszerzővel szemben, ugy a jóhiszemű inyyenes jogszerzővel szemben is, az ingósági tulajdoni keresetet, az ingósági reivindicatiót (Terv. 629. skv. §§.), — hanem pláne annyira megy (a mit különben, eltérve ugyan az uj német ptk. 816. §-ától, de helyesen tesz), hogy a jóhiszemű ingyenes (traditionalis) jogszerzővel szemben még az alaptalan gazdagodásra támaszkodó személves keresetnek sem ad egyáltalán helyet (Terv. 1170. $.). Nehezen lehet belátni annak az okszerűségét, hogy miért követelhessem vissza a jóhiszemű ingyenes jogszerzőtől pl. az egy-két holdas szőlőcskémet, elhagyatott, terméketlen posványomat, s miért — ne követelhessem vissza a jóhiszemű ingyenes jogszerzőtől az ezer meg ezer forintokat érő ékszeremet, a még oly nagy vagyont repraesentáló értékpapirmassát, takarékpénztári betétkönyvet, stb. ? Avagy tán csak azért ne, mert hát az ingatlan mégis csak — ingatlan, mondjuk euphönistice »telekkönyvi jószáglesK habár a talpam alatt elfér is; a gyémánt, a rubin stb. pedig mégis csak — ingó-bingó, az értékpapír, a betétkönyv mégis csak — pláne papír, legyen az értékük akár egy vagyon ? Nyilván a harmonikus törvényalkotás, az önlogika rovására megy azonban az is, megengedni a kitörlés iránti dologjogi kereseteket — a törlési pereket, a melyekben amugyis az első praejudiciozus, gyakran végzetessé válható lépést: a perfeljegyzést, a telekkönyv lezárolását, Tervezetünk 555. §-a (nem eléggé kifogásolhatókig) boldog-boldogtalannak (hacsak valaha telekkönyvi előző volt) úgyszólván a puszta szavára lehetővé teszi a viszlerhesség s az ingyenesség közti uszó határ alapján, e kritériumoknak a fheoriában is, a praxisban tehát még inkább ingoványos, sokszor csaknem megközelíthetetlen béltartalma alapján, mondjuk pl. megengedni az alapon — pedig Tervezetünk álláspontja nolens-volens idevezetne, — hogy a törlési per alperesének jogszerzése >voltakép- nem is viszterhes, hanem »legalább részben* ingyenes jogszerzés, mert hisz (vegyük mindjárta bizonvára leggyakrabban használandott — ha megengedjük, a telekkönyvi forgalom biztonságát egyenesen aláásható allegátát) a 10000 forinton vett ingatlan tulajdonképen (már t. i. — a felperes állal nagy garral allegált — való értéke, közbecsüje szerint, testvérek közt is legalább) 15-20,000 forintot ér; mert hisz a hozományba kapott ingatlan a házasság terheit >sokszorosan< túlhaladja ; mert hisz az öröklésről való lemondás fejében kapott ingatlan »épenséggel« nem quadrál a »várható« örökrészszel; stb. stb. Nem is szólván azokról, a furábbnál furább processualis bonyodalmakról, azokról a lehetőleg még furább telekkönyvi (a törlési ítélet telekkönyvi keresztülvitelével járó) complicatiókról, azokról a csaknem emberfölötti bizonyítási nehézségekről, a melyekkel a jogszerzés ingyenességének 'erejéig* indítható ilyes törlési perek kézzelfoghatóan járnának. Hogy pedig végre (a mint fennebb állítottuk): Tervezetünk álláspontja voltakéj) csakis a szegény tudatlanokkal, a teljesen juris ignoti-kkal szemben érne, érhetne valamit, bővebb illustrálásra aligha szorul, tekintve hogy az ingyenes jogszerzés közbejötte — a Tervezet szerint — a későbbi viszterhes jogszerzőkre nézve (habár az előző ingyenes jogszerzésről — mint ilyenről — tudomással birtak is) nem szakítván meg a telekkönyv közhitelének, publica fides-szének oltalmát, mi sem lenne in praxi könnyebb, egyszerűbb, mint kijátszani Tervezetünknek az ingyenes jogszerzővel szemben tanúsított fájós rigorismusát a telekkönyv brevi manu-sága révén azzal : a donatiót, az »ingyenesen« szerzett ingatlant, lehetőleg már másnap, de legalább is nem évek múlva, viszterhes jogügylettel ismét továbbadni, avagy legalább is alaposan megterhelni (jóhiszemű segítség erre bizonyára könnyen lenne keríthető): a mi pedig nyilván — minden egyébtől eltekintve — az ajándékozás, a liberalitas egész intézményét egyenesen denaturalisálná. A legjobb esetet véve — Tervezetünk álláspontja odavezetne, hogy az ingyenes jogszerző: vagy egészen kultiválatlanul hagyná a jogrend által neki kellőkép nem biztosított ingatlant, avagy legalább is tartózkodnék minden, nem ép múlhatatlanul szükséges beruházástól: a mi viszont nyilván a közgazdasági érdek rovására menne. A mi keveset a Tervezet »Indokolása« (II. k. 183. 1) Tervezetünk itt vitatott álláspontja mellett felhozni tud, — aligha más, mint csupa idem per idem, avagy csupa szembeötlő petitio principii. Dr. Barna Ignácz. ^ A pazarlók jogi helyzete, (Tervezet 7. §. 2. pont.) A Magy. Alt. Polgári Törvénykönyv tervezetének a Gondnokságot (curai tárgyazó (468—484)szakaszaihoz kívánok szólani. Mivel azonban az idézett szakaszok annyira összefüggenek a gyámság alá helyezés okait (eseteit) elősoroló 7-ik szakasz szal, hogy ez amazoknak mintegy előkérdését képezi, ugy hogy amely ok vagy eset innen kimarad, annak okvetlenül amott kell elhelvezést nyernie, ennélfogva azon kérdéssel kell legelőbb is tisztába jönni, hogy mely esetekben van helye s minő okok miatt áll elő szüksége a gyámság alá helyezésnek. A Tervezet 7-ik szakasza lényegében ugyanazonos a Német Birodalmi Polg. Törvénykönyv 6-ik §-ával, a hol az önjogusáy meyi'onásának esetei ugyancsak három pontban soroltatnak elő. Még magok az okok vagy esetek is — csekély módosítással — ugyanazok. Itt tehát jog-receptioval állunk szemben, még pedig a gyámság és gondnokság tárgyában történelmi alapon kifejlett jogszabályaink rendszerének oly lényeges átalakítását czélzó