Kereskedelmi jog, 1937 (34. évfolyam, 1-11. szám)

1937 / 9. szám - Megjegyzések az 1937. XXI. törvénycikkhez

9. KERESKEDELMI JOG 135 jár": ebből a contrario következik, hogy hivatalos órák megállapítása esetében viszont a túlmunka díjazandó. Általában a tisztviselői kategóriáknál a nem rendszeres és a kikötött munkaidőt nagyobb mértékben meg nem haladó túlmunka díjazása ellen volt idegenkedés észlelhető. A 3. >. külön szabályozza az ú. n. „tisztviselők" munkaidejét: hogy ez utóbbiaknak kik tekintendők, irányadó lesz a legteljesebb mértékben kiforrottnak tekinthető bírói gyakorlat. Helyes intézkedése a törvénynek az is, mely a túlmunka utná járó követelések érvényesíthetőségét rövidebb elévülési időhöz köti. Rendkívüli fontossággal bírnak a törvény II. fejezetében 6—10. §-ok alatt lerögzített rendelkezések, melyek szerint, ha az első § alá eső üzletben. vállalatban vagy foglalkozásban a munkabérek indokolatlanul alacsonyak, a legkisebb munkabérek megállapításának van helye. Amennyiben a legkisebb munkabérek megállapítása céljára felállítandó szervezetek a helyzet magaslatára emelkednek, úgy remélhető, hogy a szociális megbékélés elve nagy lépésekkel fog előrehaladni. Nagyjelentőségű a törvény 10. §-a is, mely szerint a legkisebb munkabérre vonatkozó törvényes rendelkezéseket megfelelően kell alkalmazni olyan ipari munka teljesítéséért járó díjra is, melynek elvégzésére az iparos • házi iparosi iparossal (kereskedővel) vagy más forgalombahozóval szemben vállalkozási szerződéssel kötelezte magát. Tudvalévő, hogy sok esetben nehéz biztos kézzel megvonni azt a határvonalat, mely a szolgálati szerződést a vállalkozási szerződéstől elválasztja. Általában az uralkodó álláspont szerint i Hueck-Nipperdey: Arbeitsrecht. I. kötet. 107. oldal a szolgálati szerződésnél a munka mint olyan, a múbérszerződésnél pedig a munka eredménye képezi a kötelem tárgyát. Csak helyeselni lehet már most a legnagyobb mértékben, hogy a szerződési típusok elhatárolásának esetleg döntő súlyt tulajdonító dogmatikai elvek félretétele mellett, a törvény a lényeget nem áldozta fel a formának és érvényt szerzett annak az álláspontnak, mely akár a munka, akár a munkaeredmény díjazását méltányos keretekbe kívánta illeszteni. Egyébként a törvény indokolása reámutat ama gyakorlati meggondolásokra a fenti rendelkezés bevezetését illetőleg, hogy ezáltal el lesz kerülhető, hogy az iparosok a törvény megkerülése céljából iparjogosítványt váltsanak alkalmazottaiknak, továbbá az ú. n. bedolgozó iparosokat foglalkoztató kereskedők nem fognak elviselhetetlen versenyt támasztani azoknak, kik alkalmazottakkal dolgoznak. Ugyancsak elodázhatatlan volt már a Nemzetközi munkaügyi egyetemes értekezlet által 1936. évben elfogadott egyezménytervezet után. az alkalmazottak fizetéses szabadságidejének intézményes biztosítása is. A jelenlegi, illetve eddig érvényben volt jogállapot szerint csak kikötés esetében járt szabadságidő, mely kikötés azonban lehetett kifejezett, de megmilvánulhatott konkludens cselekményekben is. Mint jogelv szerepelt, hogy kikötött szabadságidő esetében az ezidő alatt éh ezett fizetés nem ajándék, hanem rendszeres illetmény, továbbá, hogy a szabadságidőhöz való igény legszemélyesebb jogot képez, mely át nem ruházható. | Hueck-Nipperdey: Arbeitsrecht, L kötet. 271. oldal.) A törvény 11. >i-a kimondja, hogy az 1. §. alá eső üzletben, üzemben, vállalatban vagy foglalkozásban alkalmazottnak egy évi folytonos szolgálat után legalább hat munkanapot magában foglaló szabadságot kell adná. Leszögezi még a törvény, hogy az évenkinti fizetéses szabadságba nem lehet beszámítani a törvényes munkaszüneti napot, valamint a betegség vagy lebetegedés miatt történt munkamegszakítást. A dr. Papp Dezső-féle javaslat szerint minden egyévi szolgálat után kétheti szabadság járt volna. A román törvény viszont pl. az ugyanazon vállalatnál megszakítás nélkül 1—3 évi szolgálattal bíró munkavállaló minimális szabadságidejét 7 napban állapítja meg. Egyebekben a mi törvényünk a fizetéses szabadsággal kapcsolatos, meglehetős bonyolult részletkérdések megoldását az illetékes miniszternek rendelet útján megvalósuló intézkedési körébe utalja át. Felmerül a kérdés, hogy nem lett volna-e helyesebb a további problémákat is törvényileg szabályozni. Részemről a törvény intencióit helyeseknek tartom, mert a fizetéses szabadság mint új intézmény, nem támaszkodván megelőző bírói gyakorlatra, az idők folyamán számos, még ezzel kapcsolatos, megoldandó kérdést fog felvetni, melyek azután rendeleti úton könnyebben lesznek megoldhatók. De egyébként hasonló esetekben a súlypont nem azon van, hogy törvényi vagy rendeleti intézkedéssel állunk szemben, hanem, hogy az intézkedés helyes és megfelelő legyen. A törvény 12. §-a a különben taxatíve 1—6 pontokban sorolja fel azokat a kérdéseket, melyek a rendelettel való szabályozás tárgvát fogják képezni. Szerintem az adott esetben a taxatív felsorolás nem azt jelenti, hogy ezáltal azok a problémák, melyek az évenkinti fizetéses szabadság kérdésével kapcsolatosak, a