Kereskedelmi jog, 1937 (34. évfolyam, 1-11. szám)
1937 / 6. szám - Az árrontás
94 KERESKEDELMI JOG 6. SZ. 10. §-ban foglalt felmondási vélelem cáfolható és így, ha a biztosító díj-követelését per útján akarja érvényesíteni, módjában áll annak bizonyítása, hogy a díjfizetés elmaradása nem kívánt a biztosított részéről felmondásként hatályosulni. Bármilyen magasszínvonalúnak is tartjuk azonban ezt az okoskodást, a magunk részéről képtelenek vagyunk elképzelni, hogy vájjon milyen bizonyítékok állhatnak a biztosítónak rendelkezésére, ha valamely díjperben a vélelem cáfolására kíván vállalkozni. Tény az, hogy a 9. §. 3. bekezdésének a magunk részéről ma is törvényszerkesztési hiányosságnak tekintett az az intézkedése, mely szerint az életbiztosítási díjakra vonatkozólag az 5. §. 2. és 3. bekezdését nem terjesztette ki, a legnagyobb jogbizonytalanságot vonta maga után, amely jogbizonytalanság a döntvénynek kissé zavaros és szilárd talajt nélkülöző ideiglenes megoldása után sem tekinthető elimináltnak. V. A 86. sz. jogegységi határozat értelmében tehát a külön írásban nem kötelezett későbbi időszaki díj megfizetésének elmulasztása esetén a szerződés azonnal hatályát veszti. Elmulasztotta azonban a döntvény annak kijelentését, — ami pedig még csak egy teljes mondatot sem vett volna igénybe, — hogy vájjon ez a hatályvesztés csak az évfordulókor esedékes volt díjak nemfizetése esetében, avagy az időszakon belüli valamely díjrészlet megfizetésének elmulasztása esetén is bekövetkezik-e. A kir. Törvényszék mint felebbezési bíróság biztosítási 17 Pf. szaktanácsának ugyanis az volt a mai napig következetesen keresztülvitt ítélkezési gyakorlata, hogy amennyiben a szerződő a díjak fizetését a vonatkozó időszakra már megkezdte, ezt a külön írásbeli kötelezettségvállalással egyenlőnek tekintve, őt a hátralékos díjrészlet megfizetésére írásbeli kötelezettségvállalás hiányában is kötelezte. Ez az álláspont semmiképpen sem tekinthető helytelennek egyrészt azért, mert a biztosítási időszak, ha csak a felek rövidebb időszakban meg nem állapodtak, egységesen egy év, még abban az esetben is, ha a díjak fizetése havi vagy negyedévi részletekben történik, másrészt pedig azért, mert a szerződő az első díjrészlet megfizetésével egy olyan félre nem érthető utaló magatartást tanúsított, amely annál is kevésbbé maradhat alatta az írásbeli kötelezettségvállalás erejének, mert itt a teljesítési készség már effektív fizetésben is megnyilvánul. Ha tehát — ami, ismételjük, kétséges és mindkét szempontból erősen vitatható — a díjfizetés megkezdése a későbbi időszakban az írásbeli kötelezettségvállalással egyenlő hatályú, akkor a döntvény magától értetődően csupán olyan esetekre vonatkozik, amikor a szerződő az évfordulókor esedékes volt egész évi díjat vagy a részletekben fizetendő díjnak első díjrészletét nem fizette meg és minden más esetben vitás lesz az, hogy vájjon az évközi díjak megfizetésének elmulasztása esetén a biztosító kockázatviselési kötelezettsége nem csupán az 5. §. 1. bekezdésében kötelezett felszólítás elküldése és az ismertetett határidők lejárta után szűnik-e meg. Az itt felsorolt és röviden érintett problémák a döntvény meghozatala előtt fennállottak és a felek között mindennapos vitakérdést képeztek. Miután azonban a fentiek szerint a döntvény egyetlen egy kérdés kivételével ezekre vonatkozólag még csak a legtávolabbi utalást sem tartalmazza és az eldöntött kérdés tekintetében is a jogbizonytalanság útját nyitja meg, úgy érezzük, hogy a 86. sz. jogegységi határozat csupán bevezetője lehet vagy egy újabb és minden részletre kiterjedő határozatnak, vagy pedig egy olyan törvényalkotásnak, amely a naponta felmerülő elméleti és gyakorlati vitakérdések tekintetében végre is képes lesz nyugvópontot teremteni. Az árrontás. Irta: dr. Schneller György, ügyvéd. Hogy valamely jogrendszer a BegriíTsjurisprudenz meredekebb útjait járja-e. vagy inkább az Interessenjurisprudenz légkörében fejleszti ki törvényhozási és törvénykezési irányelveit, annak sok ismertetőjele van, de talán a legtipikusabb „színvallató kérdés"' (Grosschmid) az, hogy a „qui suo iure utitur neminem laedit" elv milyen erejű „jogszabály" jellegével bír. Hogy az európai jogrendszerek ma már többé-kevésbbé eltávolodtak a sávját jog és mások joga elkülönítésének szemléletétől, attól a struccpolitikától, amely a jog homokjába dugja a fejét az életviszonyok összefüggéseinek és egymásbafonodottságának ténye előtt, annak legjobb bizonysága a tisztességtelen versenyre vonatkozó jogszabályok és joggyakorlat anyaga. Persze, a tisztességtelen verseny legtágabb értelmezése mellett sem lehet azt a határt átlépni, amelyen túl a jogú intervenció az egyéni cselekvési és érdekvédelmi szabadság sérelmét jelentené. Hogy ez a határ hol van, ez az a kérdés, amelyre sem a különböző jogrendszerek, sem az egyes jogrendszeren belül a különböző jogalkotó és jogalkalmazó forumok egységes feleletet nem adnak, de nem is adhatnak. Az árrontásra vonatkozó bírói gyakorlat egyik igen érdekes esete ennek a saját jog- és