Kereskedelmi jog, 1936 (33. évfolyam, 1-11. szám)

1936 / 3. szám - Az értékállandóság relativitása

38 KERESKEDELMI JOG 3. SZ. rázatról" (K. T. 265. §), éspedig talán a hitelezői érdekek védelmében túlzásba menő ügyletmagyarázatról van szó.5 Annyi bizonyos, hogy a kir. Kúria gyakorlatának ez az irányzata kezdettől fogva nem volt megnyugtató. Utóbb aztán — a külföldi és a belföldi jogfejlődés alapján — lassanként körvonalozódott a kérdés és szerény véleményem szerint ma már elég világosan látható, hogy a probléma lényegét és a baj gyökerét elsősorban az „értékállandóság" fogalmának abban a sajátszerű — abstract sőt mondhatni absolut értelmű — elgondolásában kell keresni, amely a germán jogfejlődésből infütrálódott a magyar jogfejlődésbe, amely azonban még saját hazájában is csak megérthető és megmagyarázható, anélkül hogy jogelméleti, vagy akár gazdasági szempontból kifogástalannak volna mondható. Ha a fejlődési folyamatot kezdettől fogva figyelemmel akarjuk kísérni, akkor mindenekelőtt azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Németország élte át a legnagyobb fokú inflációt. Hiszen a stabilizáció ott ,,4.2 billió papirmárka egyenlő 1 Goldmark" alapon történt. Ami más szóval azt jelenti, hogy a régi értékek jelentékeny része maradéktalanul elpusztult. Ennek tulajdonítható, hogy az inflációs idők értékpusztulásának emléke túlmélyen idegződött be a német köztudatba, amit számtalan mai bírói határozat gondolatmenetéből is világosan láni lehet.6 Másrészről arra is kell gondolni, hogy az átélt folytonos értékromlások és sokszor óránként változó árviszonyok teljes bizonytalanságának közepette igazán lényegtelenné váltak azok a kisebb különbségek, amelyek pl. az arany, a búza, a kőszén, a káli vagy más anyagok értékállandóságában mutatkoztak. Hiszen tényleg azt lehet mondani, hogy többé-kevésbbé mindenféle „dolog" tágabb értelemben ,,wertbestándig" volt a pénz és a pénzértékek folytonos változásával és utóbb bekövetkezett teljes elértéktelenedésével szemben. így aztán valami — érthető és megmagyarázható, de azért mégsem helytálló — fogalmi elhatárolódás keletkezett az értékálló és nem értékálló vagyontárgyak között, ami utóbb a fejlődés későbbi stádiumában, az „értékállandóság" sui generis fogalmának, mint ilyennek a légüres térben álló, 5 Pl. dr. Rittinger Imre, a Keresk. Jog 1935 márciusi számában megjelent cikkében. « Pl. Reichsgericht 1934 október 23-i VII. 126/1934. sz. it. ind.: „Wáhrend und nach der Inflation war es im deutschen Geldverkehr allgemein üblich, gegen die nochmalige Entwertung der deutscben Wáhrung durch Verschaffung „wertbestándiger" Forderungen zu sichern" stb. sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem helyeselhető kikristályosodásához vezetett. Igen jellegzetes állomása ennek a speciális német fejlődésnek az a külön „értékállandósági kodifikáció", amely az infláció utáni időkben látott napvilágot s amely kimondottan értékállandó követelések, értékállandó jelzálogjogok alapítását, illetve létesítését kívánta intézményesen biztosítani.7 De elég jellegzetes részlet itt pl. az is, hogy éppen az említett értékállandósági kodifikáció jóval előbb szabályozta a búzában, kőszénben és a 40 százalékos káli-műtrágyában (Kalidüngersalz 40 vom Hundert) nyújtható értékállandó jelzálogjogok alapításának részletkérdéseit8, mint a dollárral9 és az arannyal10 kapcsolatos hasonló kérdéseket, noha kétségtelen, hogy az akkori viszonyok között is az arany vagy akár a dollár értékállandósága mégis csak aránylag stabilabb valami volt, mint akár a búzáé, akár a kálié, akár a kőszéné. Ez ismét csak úgy érthető meg teljesen, ha arra gondolunk, hogy — mint fentebb is említettem — a részletkülönbségek itt egészen elmosódtak11 és végeredményben a német ,,értékállandósági kodifikáció" is csak az „értékállandóság" jogi fogalmának további elhatárolódásához vitt közelebb. Ez a felfogás vezetett végül az értékállandóság szerződési kikötésének, vagyis most már az „értékállandósági klauzulának" mint ilyennek — ugyancsak valamely sajátos értelemben vett — minden egyébtől elvonatkoztatott alakulásához a legújabb német bírói gyakorlatban. Hogy ez mennyire így van, errenézve talán az a legjellemzőbb adat, hogy a Reichsgericht legujabbkeletű határozataiban ismételten előfordul, hogy bíróság előbb kifejezetten megállapítja az aranyklauzulát s azután — szerény véleményem szerint merőben fölösleges, de annál jellegzetesebb módon — újabb hoszszadalmas okfejtésekbe kezd. amelyek során (rendesen egészen az inflációs idők emlékére visszanyúlva) gondosan levezeti a feleknek azt a szerződési szándékát, amely az érték7 1923 június 23-i Gesetz über wertbestándige Schuldverschreibungen, ugyanakkori Gesetz über wertbestándige Hypotheken és e két törvény alapján kiadott Durchführungsverordnung-ok és e^yéb rendeletek. 8 Erste Durchführungsverordnung (Rebl 19*>3 június 23. I. 407). 9 Dritte Durchführungsverordnung (Rsbl. 19*>3 november 2. I. 1075). 10 Fünfte Durchführungsverordnung (Rgbl. 1924 november 6. I. 1082). 11 Igen érdekes, hogy ezt maga a Reichsgericht is kifejezetten elismeri egyik legújabb keletű határozatában. (Rg. 1934 július 5-i VII. 59/35. sz. it.) „Ein wesentlicher Unterschied zwischen diesen Wertmessern bestand nach der damaligen allgemeinen Anschauung nicht" — jegyzi meg egy helyen az ítéletindokolás, tökéletesen alátámasztva a fentebbi fejtegetéseket.