Kereskedelmi jog, 1936 (33. évfolyam, 1-11. szám)

1936 / 11. szám - Az importfelár

172 KERESKEDELMI JOG 11. sz. árfolyamként való felfogása, mégsem lehet ezt elfogadni számos okból. Egyik ok az, hogy a felárrendelet taxatíve sorolja fel azokat a követeléseket, amelyek után felár követelhető. Csiak árukövetelés és bizonyos ezzel összefüggő követelések után igényelhető felár és ezek után is csak akkor, ha a követelés 1932 január 31-e után keletkezelt. Kölcsönkövetelések, értékpapíron alapuló követelések, kártérítési követelések, tartásdíjkövetelések stb. után felár nem követelhető. Nem követelhető továbbá felár, ha belföldi adós belföldi hitelezőnek külföldi pénznemmel tartozik. A felárrendelet tehát a feláras átszámítást csak a külföldi pénznemben megállapított követelések meghatározott körében engedélyezi: csak 1932 január 31-e után keletkezett árukövetelések után jár felár. Ezzel szemben a külföldi valutának az árfolyama csak egységes lehet: nem lehet azt mondani, hogy a svájci frank árfolyama más, ha egy financiális követelésről, más, ha egy tartásdíjkövetelésről és más, ha egy árukövetelésről van szó, és megint más, ha egy 1931. évi és megint más, ha egy 1935. évi árukövetelésről van szó és újból más, hai külfödi áruhitelező követel belfölditől svájci frankot, mint ha magyar áruhitelező követel magyar adóstól svájci frankot. Még az a közvetítő álláspont sem képviselhető, hogy a feláras árfolyam a külföldi áruk árfolyama, szemben az egyébfajta követelések tekintetében irányadó árfolyammal, mert az árukövetelések jelentős kategóriájára, t. i. az 1932 január 31-e előtt követelésekre ismét nem nyer alkalmazást a feláras árfolyam. De ezenkívül figyelembe veendő, hogy igen svakran előfordult, hogy ugyanazon állammal szemben árunemenként változott a felár kulcsa, így pl. román viszonylatban a felár általában 19% volt, tengerinél azonban 22%. Török viszonylatban a felár általában 25% volt, ezzel szemben mazsola, füge, mogyoró, dió és mandula után 60%. Ha még lehet is megkülönböztetni az árukra külön árfolyamot, már nem lehet külön mogyoróárfolyamot, mazsolaárfolyamot és fügeárfolyamot konstruálni. De tovább megyek. Vannak olyan esetek, ahol kétség sem lehet afelől, hogy a felárrendelet értelmében jár a felár és azt az adós köteles is megfizetni, mégis az átutalás (transzferálás) felármentesen megy végbe. Pl. német viszonylatban: könyvek, számológépek és egyéb cikkeknél be kell ugyani fizetni a 19.5% felárat is, azonban a befizető ebből 18%-ot később visszakap. Ha a felár &z árfolyamnak volna integráns része, akkor ez a konstrukció nem volna elképzelhető. Ez is azt bizonyítja tehát, hogy a felár egy bizonyos célt szolgáló megtérítő szolgáltatás, amelyet a N. B. visszautal, ha arra a konkrét cél érdekében szükség nincsen. A felárat azért sem lehet árfolyamnak tekinteni, mert más az a felár, lamit a magyar exportőr az exportvalutáért kap és más az a felár, amit a magyar importőr a N. B.-nak fizet. A kettő között fennálló, rendszerint 3 százalékos differencia nem csupán arra a bankszokásra vezethető vissza, hogy a bank drágábban adja a valutát, mint ahogy azt veszi, mert ennek a 3% differenciának, mint már említettem, a pénzügyminiszter autentikus közlése szerint is, egészen speciális rendeltetése van, mert lényegileg a kincstár javára szól, tehát veszélyesen hasonlít a közszolgáltatáshoz. De bíróságaink sem tekintik a felárat az árfolyam integráns részének. Pl. a budapesti Tábla által eldöntött egyik perben (Bp. V. 14772/1934. Magyar Törvénykezés, 1935. évf. 209. old.) a jugoszláv eladó javára a magyarországi vevő lefizette pengőben a dinártartozását, természetesen a hivatalos árfolyam alapulvételével. Minthogy azonban a lefizetett pengőösszegnek dinárra való átváltása csak kompenzációs járulék fizetése ellenében volt lehetséges, a jugoszláv eladó ennyivel kevesebbet kapott kézhez. A különbözetet perelte és azt a Tábla meg is ítélte, azzal, hogy mivel a N. B. a magyar vevő igénylésére nem adott dinárt, a felperes úgy igyekezett pénzéhez jutni, ahogyan az az egyedüli megengedett mód volt. A Tábla a kompenzációs járulékot kifejezetten mint átutalási költséghozzájárulást ítélte meg az alperes terhére. (Megjegyzem, hogy alperes hivatkozott a Kt. 326. §-ára, de azt a Tábla nem vette figyelembe, mert felperesi cég telepe Belgrádban volt, az a fizetési hely, ott pedig a dinár a törvényes fizetési eszköz.) Egy másik érdekes perben, amely a Kúria elé került, a felek az ügyletkötéskor eredetileg abból a feltevésből indultak ki, hogy a N. B. a magyar vevő által sorozatosan eszközölt megrendelésekre a szükséges dinárösszegeket ki fogja utalni. Ez azonban nem volt lehetséges, mert a N. B.-nak nem volt dinárja és a jugoszláv hitelező kénytelen volt kompenzáció útján 'követeléséhez jutni, ami által természetesen a hivatalos árfolyamnál jóval többe került neki a dinár. Az így előálló differenciát a Kúria álláspontja szerint a felek között meg kell osztani, mert ez egy, a szerződő felek ténykedéseitől független okból előállott esemény folytán bekövetkezett kár és így kármegosztásnak van helye. Megjegyzem, hogy a Kúria ezt az elvet feloldó ítéletében mondotta ki és egyidejűleg bizonyítást rendelt el arravonatkozóan, hogy akkor, amikor a vevő megrendelte az árut, tudott-e iái vevő arról, hogy az átutalás már csak kompenzációs úton lehetséges, mert ha tudott róla, akkor esetleg kö-