Kereskedelmi jog, 1935 (32. évfolyam, 1-11. szám)

1935 / 3. szám - A Kuria 1934. évi gyakorlata a font- és dollár-követelések tárgyában

34 KERESKEDELMI JOG 3. SZ. Jogt. Közi. Mj. Dt. 1934. III. szám alatt közölt része az ügy ismerete és a határozat teljes szövegének elolvasása nélkül nem egészen világos. A Grill-féle Üj Döntvénytár XXVII. kötete 748. szám alatt a határozatot már nagyobb részében közli, s ebből megtudhatjuk, hogy a bíróság a peres felek között az előbbi állapot helyreállítását célozva, kötelezte az alperest a megvett ingatlan viszszaadására és a keresetindítás napjától kezdődőleg az elvont haszon megfizetésére; a felperest pedig arra, hogy az alperes által vételár fejében fizetett dollár-összegnek a keresetindításkori pengő-ellenértéket térítse vissza. A bíróság tehát az in integrum restitutio-t a keresetindítás időpontjára vetítette, s ebből folyik, hogy egyrészt az alperes annak időpontjától kezdve köteles visszatéríteni az ingatlan elvont hasznát, másrészt a felperes az általa visszafizetendő dollárvételárnak ugyanezen időpontbeli pengőellenértékét köteles megfizetni, nyilván azt véve alapul, hogy a keresetindítás időpontjában mennyi pengőre volt szüksége az alperesnek a szóbanforgó dollár-összeg megszerzésére. Csakis e magyarázat mellett érthető az indokolás következő mondata: „A dolláráruárfolyamot azért kell irányadóul venni, mert az alperes csak a nevezett árfolyamon szerezhetné meg a dollár-összeget." A „szerezhetné meg" szavak helyett nyilván a „szerezhette volna meg a keresetindítás napján" szavak értendők. A határozathirdetéskori áruárfolyamra ugyanis nem gondolhatott a bíróság, mert hiszen ebben az időpontban (1934 február 22-én) az alperes a dollárt törvényes ütőn pengőért csak egyféleképpen, a Magyar Nemzeti Bank engedélyével, az általa megállapított P 3.51-es hivatalos árfolyamon és 20%-os felárral, vagy anélkül, szerezhette volna meg, más megszerzési lehetőséget a bíróság nem vehetett figyelembe. A fenti határozat tehát azt a pengő-összeget ítélte vissza az alperesnek, amelybe neki az in integrum restitutio-ra nézve irányadó időpontban a dollár kerülhetett, e határozat meghozatalában a bíróságot az előző állapot helyreállítására vonatkozó jogelvek és nem a valorizációs szándék vezették. Ugyanez vonatkozik a cikkben említett P. V. 4419/1933. számú határozatra is. A P. VII. 1209/1934. számú (K. J, 1934/132) határozat alapjául szolgáló tényállás szerint az alperes tartozását egyoldalú választása szerint fizethette effektív dollárban, vagy annak pengőellenértékében. A Kúria szerint azonban a szerződés helyes értelmezése mellett az alperesnek e választási jogot a lejáratkor azonnal kellett gyakorolnia, ha tehát a lejáratkor bármely okból nem fizetett effektív dollárokat, úgy a lejáratkori árfolyam szerinti pengő-összeget köteles a felperesnek megfizetni. A lejáratkori magasabb árfolyamot tehát a Kúria nem valorizációs célzattal, hanem a szerződés helyes értelmének megfelelően írja elő. A P. IV. 5004/1933. számú (J. H. 1934. 441.) határozat ugyancsak minden valorizációs szándék nélkül, kizárólag a váltótörvény 37. §-ára való hivatkozással és az eddigi gyakorlattal mindenben egyezően írja elő a külföldi pénznemre szóló váltó-összegnek a lejáratkori árfolyam szerint pengőben való megfizetését. A P. VII. 1014/1933. (Hj. Dt. 1934. 150.) és P. VII. 1440. (Hj. Dt. 1934. 151.) számú határozatok sem foglalnak tulajdonképpen valorizációt magukban. Ezekben az esetekben ugyanis a Kúria azt állapította meg, hogy a felek szándéka a követelés értékállandóságának egyoldalúan a hitelező javára szolgáló biztosítását célozta, s ez önmagában kizárja azt, hogy a felperes a neki eredetileg járó pengő-összegnél kevesebbet kapjon. A csökkent font- vagy dollár-árfolyamon való fizetést tehát, mint a felek szerződési szándékával ellenkezőt, hárította el a Kúria. Mindezek végeredményeként arra a következtetésre jutunk, hogy a Kúria 1934. évi gyakorlata alapján nem beszélhetünk fontés dollár-valorizációról, hiszen — mint láttuk — e határozatokban a Kúria szigorúan alkalmazta a külföldi valuta-követeléseknek belföldi pénznemben való fizetésére vonatkozó tételes jogszabályainkat. Azt is láttuk, hogy egyes esetekben a Kúria a kereseti követelés értékállandóságának megóvására törekedett, de nem valoricációs célzattal, hanem a felek közti megállapodás alapján. Bírói valorizációról csak ott lehet szó, ahol a bíróság a jus aequum szellemében igyekszik megoldani valamely, a valuta elértéktelenedéséből folyó oly problémát, amelyet a szerződés nyitvahagyott, ahol tehát a bíró szava az ügyleti akarat hiányát tölti ki. Ahol azonban a bíróság az elé tárt szerződés alapján csupán a felek ügyleti akaratának szerez érvényt, amikor megállapítja, hogy a szerződés szerint a külföldi valutában történt számítás csakis in favorem creditoris történhetik, — ott — véleményem szerint — bírói valorizációról nem beszélhetünk.