Kereskedelmi jog, 1934 (31. évfolyam, 1-11. szám)

1934 / 2. szám - A versenyjog uj szabályozása

20 KERESKEDELMI JOG 2. sz. vannak bejegyezve, vagy pláne olyanokat, akikről köztudomású, hogy 10—20 hasonló állásuk van. Ha az igazgatósági tagság élethivatás volna, amely tehát betölti az igazgatósági tag egész munkaidejét és leköti a vállalat céljaira annak egész tevékenységét, úgy mindezek a felsorolt példák, már a cégrendészet szempontjából igy olyan anomáliáknak volnának tekintendők, amelyek a jelenleg érvényben levő bejegyzési gyakorlatot egyenesen kizárnák. A jogalkalmazásnak ilyetén szembehelyezkedése a gazdasági élet követelményeivel olyan visszahatásra vezetne, amelynek a társasági élet szempontjából kiszámíthatatlan következményei volnának. Az igazgatósági tagság elvállalása ugyanis különböző célokat szolgálhat. A társaság érdekei szempontjából kívánatos lehet, hogy az igazgatóságba bekerüljön valaki, aki nagyobb anyagi érdekeltséget vállal, akár részvényátvétel, akár szoros értelemben vett finanszírozás formájában. Érdekében állhat a társaságnak kitűnő szakemberek megnyerése, akik műszakilag vagy kereskedelmileg tehetnek a társaságnak jó szolgálatokat. Más esetben külföldi összeköttetések szerzése és ápolása a cél. De nem közömbös a társaságra nézve az sem, hogy igazgatóságában oly személyek is helyet foglaljanak, akiknek hatóságoknál vagy érdekképviseleteknél, vagy a publikum bizonyos rétegében, szakmákban van tekintélyük és súlyuk. Érthető tehát, hogy nemcsak az egyén törekszik jól dotált és pozíciót is biztosító igazgatósági tagságok elnyerésére, hanem maga a társaság is azon lesz, hogy igazgatóságának kiépítésében minél szélesebb körű, nagyobb anyagi erejű, társadalmi pozíciójú személyeket aquirálhasson. Ha azonban abból indulunk ki, hogy mindenki gyanús, aki él és a vállalati érdek vagy a vállalat felett álló magasabb gazdasági érdek védelmét abban látjuk, hogy megváltoztatjuk a ma mindenütt uralkodó ezt a rendszert, úgy ennek az lesz az eredménye, hogy senki, akinek veszteni valója van, nem vállalhat nyugodt lélekkel igazgatósági tagságot, mert nem teheti ki magát az ezzel járó határtalan felelősségnek, amely felelősség vélelmezi a mulasztást és a rendes kereskedői gondosság felfokozásával akképpen értelmezi annak tartalmát, hogy az igazgatósági tag köteles úgyszólván nyomozni és állandóan résen lenni, vigyázva minden egyes üzletre és üzletfélre, nem következik-e be olyan gondatlanságnak minősülő mulasztás, mely őt kártérítési felelősségbe sodorja. Végeredményben ha ez az irány következetesen érvényesül, odajutunk, hogy igazgatósági tagságot csak azok a személyek fognak vállalni, akiknek veszteni valójuk nincs és akik nem törődnek azzal, megállapítják-e felelősségüket vagy sem, mert rajtuk behajtani amúgy sem lehet semmit. A túlhajtott szigor tehát éppen az ellenkező eredményt fogja előidézni, mint ami a jogalkalmazás előtt a törvény ilyetén való magyarázata mellett lebeg. Ezen meggondolásokból a királyi Kúriának fent ismertetett ítéletét, amely első ízben szakít a régi, hibás gyakorlattal, különösen nagyjelentőségűnek tartom és hiszem, hogy a benne kifejtett jogelvek, amelyek a gyakorlati élet követelményeivel és a való helyzettel számolnak, irányító befolyással lesznek bírói gyakorlatunkra. E gyakorlat megerősödése és állandósulása nemcsak elejét veszi hosszadalmas és fárasztó, nagyon gyakran zaklatásszerű pereskedésnek, hanem megelőzi azt a veszélyt is, amely gazdasági életünket érzékenyen érintené, ha a vállalati igazgatóságokból a komoly elemek kiszorulnának és strohmannrendszer meghonosításával olyan vagyontalan személyek kerülnének be, akiknél a felelősségérzet — veszteni való hiányában — ki sem fejlődhet. /A versenyjog uj szabályozása. » Irta: Dr. Szenté Lajos ügyvéd. Már az a körülmény, hogy az 1923. V. t.-c.-ben szabályozott tiszességtelen verseny elleni törvény kénytelen volt 1. §-ában egy generálklauzulát felállítani és azt az általános érvényű rendelkezést kimondani, hogy üzleti versenyt nem szabad az üzleti tisztesséebe vagy a jóerkölcsökbe ütköző módon folytatni, mutatja, hogy a verseny összes kinövéseit megállapítani és törvényes szankció alá helyezni nem lehet. Az 1. § volna, a törvény szerkesztőjének intenciója szerint (lásd: Kuncz-Balás: A tisztességtelen verseny, 11. old.) az a biztonsági szelep, mely módot ad a bírónak arra, hogy a kifejezetten felsorolt tényálladékok alá nem sorolható deloyalitást is kellő megtorlásban részesítse; tehát minden elképzelhető deloyalítással szemben mozgásba hozhassa az igazságszolgáltatás gépezetét. És a közel tízéves bírói gyakorlat is azt mutatja, hogy a legtöbb versenyper éppen az 1. § körül forog. Mi a generálklauzulának ezt a fenntartását helyesnek is tartjuk és a külföldi: az osztrák, német s legújabban a cseh reformok, — amelyek részben az ajándékozás, részben az áruház és az egységár, részben pedig a márkacikkek ára körüli versenyjogot kívánják külön szabályozás alá vonni —, mely reformjavaslatok (részben az ezek tárgvában már kibocsátott rendeletek) folyton módosulnak, mutatják, hogy a gazdasági élet és a verseny kívánalmai e kérdésekben folyton újabb és újabb képet mutatnak; úgy hogy e kérdések nem alkalmasak külön törvényhozási szabá-