Kereskedelmi jog, 1934 (31. évfolyam, 1-11. szám)

1934 / 11. szám - Érdekmúlás hatása a biztosítási szerződésre. Befejezés

'200 KERESKEDELMI JOG 11. sz. suló felelősség a magára vállalt minden kárért az, ami a biztosítás célját és lényegét teszi. Azután: nem azért nem alkalmazhatók a kölcsönös szerződésekre vonatkozó magánjogi szabályok a díjfizetésnek és a felelősségnek egymáshoz való viszonyában, — annak ellenére sem, hogy a felelősség az ellenértéke a díjnak, — mintha azok kapcsolata lazább ienne, mint egyebütt — hogy menynyire szoros éppen ez az összefüggés azl eléggé bizonyítja a hazai és a külföldi bírói gyakorlat által a biztosító vagyoni romlásá nak esetére elismert elállási jog — hanem azért, mert nincs meg az alkalmazásnak tényállási előfeltétele: a biztosítónak a veszélyviselésben (fedezetben) álló ellenszolgáltatását a szerződésben tett ígérete alapítván meg, az nem tárgya a kötelemnek. Hiányzik tehát a b. sz.-ben a kötelem tárgyaként szembenálló két oly (feltétlen) szolgáltatás, amelyek hozzátartoznak a synallagmatikus szerződés fogalmához. X. Annak a felismerésével, hogy .a b. sz. nem a magánjogi szabályok hatálya alá eső kétoldalú szerződés, biztos alapot nyertünk a bennünket kiindulásunkban foglalkoztató annak a kérdésnek a helyes megítélésére, vájjon a kétoldalú szerződések jogszabályaira hivatkozásml lehetséges-e elismerni a b. sz. ben szereplő felek egyike javára az ügylet felbontásának a jogát, vagy legalább a viszszatartás jogát arra az esetre, ha a másik fél vagyoni helyzete utólag lényegesen megromlik. Jogosult-e tehát a biztosított egyoldalúan felbontani a szerződést, vagy legalább visszatartani a díjat, ha a biztosító vagyoni viszonyainak a szerződés megkötése után bekövetkezett leromlása folytán a biztosítási eset bekövetkeztekor előreláthatóan nem lenne abban a helyzetben, hogy őt a kártól mentesítse. Vagy fordítva: jogosult-e a biztosító, aki a szerződés értelmében csak a biztosítás hatályának megkezdése után jogosúlt követelni a díjat, akinek tehát a veszélyviseléssel elől kell járnia Mtj. 1130. §, IV.), azt érvényesíteni, hogy ő megtagadja a veszély viselését, tehát nem engedi azt hatályosúlni, amíg a díjat meg nem kapja, vagy biztosítékot nem kap? A kifejtettek alapján azt hiszem nem lehet kétséges, hogy a kötelmi jog idevonatkozó szabályaira támaszkodva, az azokra való egyszerű utalással, az említett jogokat a felek egyikének a javára sem lehet elismerni. A magánjog általános szabályainak közvetlen alkalmazhatósága ki van zárva azért, mert ezek a szabályok egyidejűen fennálló, kötelmi jogi értelemben vett kötelezettségeket tételeznek fel, már pedig a veszélyviselés nem kötelem tárgyát tevő olyan szolgáltatás, vagy előreszolgáltatás, amelyet módjában lenne a biztosítónak nyújtani vagy megtagadni. Az, mint a bizt. esettől függően vállalt kötelezettség minden további nélkül hatályosul már a szerződésben tett biztosítói igéret alapján abban a pillanatban, mihelyt megvannak a törvényben, vagy esetleg szerződésben netán megszabott előfeltételek. Ezek meglétében a biztosítónak nincs mit mint szolgáltatást visszatartani, őt semmi egyéb nem terhelvén a veszélyviselésből kifolyóan addig, amíg a b. eset be nem következik; a biztosított pedig nem várhat már semmit — a biztosítási eset bekövetkeztét megelőző stádiumban — oly szolgáltatásként, amelynek teljesítéséig visszatarthatná a maga kötelezettségét. Ehhez képest legfeljebb arról lehetne szó, hogy a szóban levő magánjogi szabályok per analógiám találjanak a b. sz.-re is megfelelő alkalmazást. A biztosított részén azonban ezt teljesen feleslegessé teszi a bírói gyakorlatunk által a Treu und Glauben elvei alapján megadott ügylet-felbontási jog. Az, amit a veszéíyviselési teória hívei (Grieshaber, Bruck, Ritter) a BGB. 321. (Mtj. 1130. § IV.) §-ának a biztosító vagyoni romlása esetére való alkalmazhatósága mellett felhoznak, t. i. hogy a biztosító vállalat állandó biztosítási oltalmat (Versicherungsschutz) köteles nyújtani, amivel szemben a díj előreteljesítésként jelentkezik: csak a biztosítót terhelő veszélyviselés lényegének teljes félreismerésére vezethető vissza. A biztosító már azáltal és csakis azáltal nyújtja ezt az állandó, mert — a törvényben megszabottt mentesítések kivételével — a biztosítási jogviszony egész tartama alatt hatályosuló biztosítási oltalmat, hogy ígéretet tesz a szerződésben az esetleges kár megtérítésére. A biztosítási eset bekövetkezte előtt őt szolgáltatás nem terhelvén, nem Jehet szó arról, hogy a biztosított a biztosító valóságos (kötelmi jogi értelemben vett) szolgáltatásának a teljesítéséig — amelyről kétséges, hogy rá fog-e a sor egyáltalában kerülni — visszatarthassa az őt terhelő szolgáltatást. (Ugyanígy Haymann id. m. 65. 71. 1.) XI. A biztosítót terhelő veszélyviselés lényegének érintett felismerése igazíthat el csupán abban a kérdésben is, hogy miként a.lakul a felek szolgáltatásainak kapcsolata akkor, ha a felek valamelyikének vagyoni ziláltsága már külsőleg is manifesztálódik abban, hogy vagyonára csődöt nyitnak, vagy — ami ugyan hazai jogunkban csak a biztosítottra nézve ilehetséges (196/1923. M. E. sz. rendelet 28. §, ufc. bekezdés) — ellene csődön kívüli kényszeregyességi eljárást tesznek folyamatba. A kérdésnek gyakorlati jelentőséget az ad, hogy a biztosítási szerződésnek a< csődben való jogi vonatkozásaival a tételes törvények általában csak igen