Kereskedelmi jog, 1934 (31. évfolyam, 1-11. szám)

1934 / 8. szám - A font és a dollár értékcsökkenésével kapcsolatos kérdések szabályozásához

124 KERESKEDELMI JOG 8. sz. laltak el és az eddigi döntésekből kitűnően, általánosságban elismerték a hitelezőknek felértékelésre vagyis teljes értékű angol fontnak, illetve északamerikai dollárnak követelésére irányuló igényét. A vonatkozó jogi probléma a legutolsó hónapok folyamán kir. Kúriánkat is több izben foglalkoztatta és legfelsőbb bíróságunk ugyancsak arra az álláspontra helyezkedett, hogy az idegen pénznemben megállapított kötelezettségeket, a külföldi valuta értékcsökkenése dacára is, eredeti értékben kell teljesíteni. Ennek a jogi felfogásnak általános alkalmazása azonban, komoly meggyőződésünk szerint, a gazdasági élet számára alá nem becsülhető veszélyeket rejt magában, sőt sok tekintetben kaotikus állapotot iis vonhat maga után. Ezekre a momentumokra rámutatni képezi elsősorban jelen sorok feladatát. Mielőtt azonban kir. Kúriánk jogi álláspontjának gazdasági kihatásaival foglalkoznánk, röviden ismertetni kell magát az új joggyakorlatot, amely talán legprecízebben legfelsőbb bíróságunknak P. VII. 1014/1933. számú határozatából tűnik ki (közzétéve Kereskedelmi Jog 1934. évf. 7. sz.). A konkrét esetben a vita arra irányult, vájjon a hitelező jogosítva van-e olyan esetekben, amidőn a kötelem tárgyát angol fontok (tehát nem is arany fontok) képezték, a teljesítést az angol fontnak a szerződés megkötéseikor jegyzett, tehát az aranyparitásnak megfelelő árfolyama alapján pengőkben igényelni, avagy tartozik-e beérni azzal, hogy az adós tartozását a mai, tehát a lecsökkent értékű angol fontnak megfelelő pengőösszeghen fizesse ki. A felek között létre jött megállapodás szövegének ugyan kétségen kívül az utóbbi megoldás felelt volna meg, ámde legfelsőbb bíróságunk a szerződés szövege ellenére az adóst teljes értékű angol fontok pengő ellenértékének megfizetésére kötelezte és pedig azon az alapon, hogy a kir. Kúria az eset összes körülményei alapján „arra a meggyőződésre jutott, hogy a feliek között létrejött megállapodás a követelés értékállandóságának a biztosítását célozta a pengő értékének netaláni csökkenése esetére ... és íg\ az adós csupán a hitelező érdekében kikötött értékállandóságbiztosítást célzó font-kikötés alapján nem igényelheti azt, hogy eredeti pengő-tartozása az időközben csökkent fontértéknek megfelelő összegű pengőfizetéssel kiegyenlítettnek vétessék." Az nem lehet vitás, hogy olyan esetekben, amidőn belföldi hitelező állott belföldi adóssal szemben, a dollár-, illetve font-kikötés gyakorlatilag nem szolgált más célt, minthogy a hitelezőt a pengő értékének elértéktelenedésével szemben megvédje. Kir. Kúriánk fenti jogi álláspontjának helytállóságához azonban ennek dacára elméleti szempontból is némi aggály férhet. Nem téveszthető ugyanis szem elől, hogy a gyakorlati életben miniden hitelügylet és minden megállapodás, amelynek alapján az egyik fél a másikkal szemben követelési jogot nyer, a hitelezőre nézve bizonyos rizikóval jár; éppen ezért az üzleti világban köztudomású is, hogy olyan követelés, amely egyenértékű volna azzal, mintha a pénz aranyban a hitelező birtokában lenne, nem létezik. A hitelezők általánosságban éppen ezért mindig fokozottan ügyelnek arra, hogy kihelyezett tőkéjük után olyan mérvű kamat, vagy üzleti haszon állapíttassék meg részükre, amely kárpótlást nyújt azért a rizikóért, amellyel a konkrét esetben a tőke kihelyezése a hitelező megítélése szerint egybekapcsolva van. Sokszor természetesen a hitelezők tévednek, vagyis éppen azoknál a kihelyezéseknél nem szenvednek károsodást, amelyeknél maximális veszéllyel kalkulálva a gazdasági élet törvényei szerint, igen nagy mérvű kamatra vagy haszonrészesedés formájában kikötött kárpótlásra tarthattak igényt, amivel szemben viszont számos esetben a hitelezők tőkéje azoknál a kihelyezéseknél semmisül meg, vagy csökken számottevő mértékben, amidőn a követelés maximálisan biztosítottnak látszott s így a hitelező csak a legkisebb mérvű kamatot igényelhette- így pl. Angliáiban és Amerikában, ahol a pénzérték csökkentése folytán a kihelyezett tőkék 30—40%-a elértéktelenedett, a bankok a takarékbetétek után éveken keresztül csak 1 % kamatot fizettek, holott nálunk ugyanekkor a pénzintézetek pengőbetétek után 5—6%-ot térítettek; ennyire abszolúte biztosnak tekintette mindenki Angliában és Amerikában, amint utólag kitűnt, helytelenül, a bankokban elhelyezett tőkéket. Az ilyen irányú tévedések és helytelen gazdasági megítélések következményeit azonban természetesen a hitelezőknek kell viselniök; vagyis az angol fontot ill. északamerikai dollárt értékmérőképpen kiválasztani és azután ha ez szerencsétlen választásnak bizonyul, az ügyletet utólag pengő-kihelyezéssé átminősíteni nem lehet. Ezt az elvet természetesen annak dacára Ts alkalmazni kell, hogy az angol font és a dollár értékmérőképpen azért választatott, mivel a pengő jövőbeni értéke iránt bizalmatlan hitelező, ilymódon remélte követelésének értékállandóságát biztosítani. Nem létezik ugyanis olyan tőkekihelyezés és olyan ügylet, amelynél a hitelező nem elsősorban követelésének értékállandóságát kívánná megvédeni; ameny nyiben azonban a hitelező szerencsétlenül választja meg az értékmérőt és éppen az a pénznem csökken, amelynek stabilitását a hitelező elsősorban remélte, úgy ennek következményeit, amint erre már rámutattunk, kizárólag a hitelezőnek kell viselnie. Ha azonban el is tekintünk a fenti jogi érveléstől, úgy az angol font és a dollár kötelmeknek felértékelését, már gazdasági szempontok-