Kereskedelmi jog, 1932 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1932 / 2. szám - Hiteljogi gyakorlatunk 1931-ben

2. sz. KERESKEDELMI JOG 33 adta át. Adós ezenkívül még le nem foglalt tárgyakat is adott át I. rendű alperesnek. A Kúria ezek alapján úgy találta, hogy az árverés az üzletátruházás elpalástolására szolgált és megállapította az üzletátvevő felelősségét (P. IV. 5209/1929, KJ. 2). A társasági jog körében (a külön ismertetendő részvényjogi eseteken kívül) figyelemreméltó az a döntés, mely szerint a társas viszonyból származó, különösen pedig a társaság fennállásának vagy megszűnésének kimondása iránt indított perek rendszerint csak a társaság összes tagjainak perbenállása mellett bírálhatók el (P. IV. 2916/1930, KJ. 10). A szövetkezeti intézményben uralkodó demokratikus gondolatot szépen juttatja érvényre a Kúria a következő ügyben: Alperesi szövetkezetnek az aranymérlegrendelet után különböző névértékű (10 fillértől 70 pengőig) üzletrészei keletkeztek, ami azonban az üzletrészekhez fűződő szavazati jogot nem érintette. Az 1928 május 31-i közgyűlés az üzletrészek névértékét egységesen 70 pengőben állapította meg. A 70 pengőnél kisebb névértékű üzletrésszel bíró tagok köteleztettek üzletrészüknek 70 pengőre való kiegészítésére, a különböző névértékű üzletrészek birtokában lévő tagok üzletrészei pedig összevonattak. A felperes által megtámadott közgyűlési határozat szerint 70 pengőre való kiegészítés esetén minden ilymódon keletkezett üzletrész 1 szavazatot ad, míg összevonás esetén az összevontan 70 pengő névértékű üzletrész annyi szavazatot biztosít, ahány szavazat az összevont hányadüzletrészeket eredetileg illette. A Kúria e közgyűlési határozatot a szövetkezeti tagok egyenlőségének sérelme miatt megsemmisítette (P. IV. 793/1931, KJ. 8—9). A munkajogi judikatura a mult évben nem hozott oly jelentős új határozatokat, mint 1930-ban. — Vendéglő tartása az ipartörvény 10. §. a) pontja és a novella (1922. évi XII. t.-c.) 14. §. 1. pontja értelmében engedélyhez kötött iparág lévén, a Kúria a főpincért, ki ebben az ípartörvények alá eső iparágban szolgál, iparossegédnek tekinti. Konkrét esetben (P. II. 1115/1930, KJ. 1) a főpincért a leltári tárgyakért szerződésszerű felelősség terhelte és működési köre jelentékenyebb is volt; a Kúria mégsem minősítette üzletvezetőnek, csak iparossegédnek, aki munkaadójával a felmondási idő iránt szabadon egyezkedhetík, vagyis joghatályosan állapodhattak meg 3 napi felmondási időben. Eddigi gyakorlatával egybehangzóan mondta ki a Kúria, hogy az alkalmazott, ha azonnali hatályú kilépésre jogos oka van, ennek tudomására jutása után a munkaadót elhatározásáról késedelem nélkül tartozik értesíteni, mert ha ezt elmulasztja és szolgálatát folytatja, magatartásából azt a következtetést lehet levonni, hogy ezen ok miatt a szolgálatból kilépni nem akar és ezért ugyanarra az okra később jogot nem alapíthat (P. II. 4082/1929, KJ. 5). Az ipartörvény 94. §. b) pontja szerint az 1 napon át való igazolatlan szünetelés azonnali elbocsátási ok. A Kúria P. II. 4771— 1930 sz. ítélete szerint (KJ. 11) ez a szabály nem terjed ki az ügyvezető igazgatóra, aki távolmaradása miatt csak akikor bocsátható el azonnali hatállyal, ha ez a kötelesség makacs megtagadását jelentené. (Állandó gyakorlat.) A remuneráció kérdésében igen érdekes ítéletet hozott a Kúria. Felek a remuneráció összegét és mértékét nem állapították meg. Felperes az 1924 évi remunerácíója alapján követeli a remunerácíóját a következő évre. A Kúria azonban, tekintettel arra, hogy az 1924 évben érte el az alperesi vállalat legnagyobb nyereségét, míg 1925ben már tetemes veszteséget mutatott ki, nem találta méltányosnak az 1924 évi, aránytalanul kedvező üzletévben élvezett remuneráció alapulvételét, hanem hosszabb időszak (23 év) átlagából indult ki és így állapította meg a felperesnek az 1925 évre járó remunerációt, de figyelembevette egyrészt felperes időközi hivatali előmenetelét, másrészt alperesi társaság veszteségeit is (P. II. 4324/1929, 8—9). Gyakori eset, hogy munkaadó és alkalmazott közötti viszonyra, főleg nagyvállalatoknál, külön fegyelmi szabályok vannak érvényben. A Kúria két esetben is kimondotta, hogy a fegyelmi hatóság által megállapított fegyelmi vétség tényállása a rendes bíróság előtt újból vitássá nem tehető. A rendes bíróság csak azt vizsgálhatja, hogy a fegyelmi eljárási szabályok pontosan betartattak-e (P. II. 6617/1930, KJ. 4). Vasúti alkalmazottnak fegyelmi úton történt elbocsátásánál pedig a rendes bíróság szintén csak azt vizsgálhatja, hogy a fegyelmi eljárási szabályok betartattak-e, továbbá, hogy a megállapított vétség oly vétség-e, melynek alapján fegyelmi úton való elbocsátásnak van helye; de a megállapított tényállást a rendes bíróság felül nem vizsgálhatja (P. II. 5265/1930, KJ. 3). A nyugdíjperek közül a következő eset érdemel figyelmet: A nyugdíj szabályzat szerint az alkalmazott 40 évi szolgálat után éri el nyugdíjjogosultságát. Ha a munkaadó a nem szolgálatképtelen alkalmazottat annak hibáján kívül 10 évi szolgálat után elbocsátja, az alkalmazott a már befizetett nyugdíjjárulékokat visszakövetelheti. A munkaadó felperesnek 40 évi szolgálata eltelte előtt felmondott. Felperes kártérítés címén követeli a nyugdíját. A Kúria azonban elutasítja,