Kereskedelmi jog, 1931 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1931 / 2. szám - A megalkotandó kartelbíróság szerepéről

KERESKEDELMI JOG 2. sz. 32 A megalkotandó kartelbírásig szerepéről. Irta: Dr. Kelemen Sándor ügyvéd. Dr. Szenté Lajos szerkesztő úr e lap januári számában foglalkozik a kormány karteljavaslatával és álláspontját összefoglalva megállapítja, hogy e javaslat intézményei Damokles kardjaként fognak függni az ipari termelés felett. Ebben a hasonlatban benne foglaltatik a javaslat egész terjedelmes bírálata: megértjük belőle, hogy miért szült elégületlenséget úgy a kartelérdekeltségek körében, mint a törvényes szabályozás elvi híveinél. Az előbbiek az élesre kifent kardot látják és rettegnek, hogy mikor fog lecsapni, az utóbbiak ellenben hiányolják a Damokleskard bizonytalanságát, melynek folytán semmi garancia, semmi intézményes rendelkezés nincs arra nézve, hogy tényleg le fog-e egyáltalában sújtani és ha igen, akkor vájjon ott nyer-e alkalmazást és abban az időpontban, ahol és amikor az valóban szükséges. Minden jogos kritika tehát éppen a kartelkérdésnek ilyen miniszteriális belső ügyként való kezelése ellen irányul. A gyáripar fél ettől a töltött fegyvertől, mert ha jelenleg nincs is kilátás arra, hogy a szigorú retorziók alkalmazást nyerjenek, azonban nálunk is bekövetkezhet, ha nem is kormányváltozás, de legalább is a gazdaságpolitikai irányzatnak változása, mely esetben talán ezt a fegyvert el is lehet sütni. Akik pedig számos orvoslásra váró jelenségeket látnak a kartelkérdés területén, azok attól félnek, hogy a miniszter a kartelkérdés intézése terén nyert diszkrecionális jogaival nem fog akként élni, ahogy az a köz érdekében kívánatos volna. Ezeknek a kétoldalú jogos aggályoknak közös oka pedig szerény véleményem szerint abban rejlik, hogy a javaslat minden hatalommal politikai tényezőt ruház fel — a kormány egy tagját, míg ellenben úgyszólván teljesen kirekeszti e kérdésre vonatkozólag a pártatlan és független magyar bíróságok szerepét. Ha az ipari termelésünkre nézve oly lényeges kérdések eldöntése a magyar bíróságok kompetenciája körébe tartoznék, akkor a gyáriparnak nem kellene tartani egy iparellenes tendencia érvényesülésétől, viszont a közvélemény is megnyugodhatnék minden döntés objektivitásában. A szemben álló súlyos érdekeknek a méltányosság, a jog és magasabb etika elvei szerint való eldöntésére egyedül a független bíróság alkalmas! Pedig a javaslat ugyancsak mostohán bánik el a bíróságokkal! Az elő javaslat komoly kétfokú kartelbíróságát egy „rendészeti zsűrivé" lealacsonyítva látjuk viszont. (E kifejezést az Indokolásból idézem.) Ennek az ú. n. Kartelbíróságnak az a jellegzetessége, hogy az előtte folyó perekben csak egyetlen felperes lehetséges és ez a kincstár jogügyi igazgatósága! Mert aktoratusa csak ennek a szervnek van, feltéve ha a „közérdekű" kereset megindítására a közgazdasági minisztertől felhatalmazást nyer. A „közérdekű kereset" megindítása ugyanis a miniszter végső eszköze, ha a saját hatáskörében megvalósítható lépések már mind hatástalanoknak mutatkoznak. Ez az eset azonban sohasem fog bekövetkezni, mert a miniszternek ez a bizonyos,, saját hatásköre" olyan tág és saját fegyvertárában oly veszélyes szerszámok vannak (gondoljunk csak a vámleszállításra, a telepengedély megvonásra, iparengedély elkobzásra stb.), hogy szinte elképzelhetetlen, hogy mindezek alkalmazása után még a karielbíróság segítségére szüksége lehet. Fordítva még el tudnám képzelni, hogy t. i. ha volna egy komoly kartelbíróság, minőt az előjavaslat kontemplált és ez feloszlatna egy kartelt — papíron és az derülne ki, hogy ez más formában mégis folytatja a sérelmezett magatartást, — ebben az esetben sor kerülhetne arra, hogy a bíróság ítéletének gyakorlati keresztülvitele a miniszterre háruljon, hisz a hatalma meg van hozzá! Látjuk tehát, hogy a miniszternek nincs szüksége a bíróságra, ha tényleg komolyan fel akar lépni! Tehát a javaslat a kartelbíróságban egy papiros intézményt létesít! Mert minden merész jóslat nélkül állíthatom, hogy ha ebből a javaslatból jelenlegi formájában törvény lesz, akkor évek fognak elmúlni, míg a kartelbíróságnak alkalma lesz összeülni. Igazolja ezt a német példa is, ahol szintén nem a gazdasági miniszter élt a perlés jogával, hanem az iparszabadságukban sértett magánfelek. Ezt a magánfelet pedig javaslatunk nem ruházza fel aktoratussal a kartelbíróság előtt, miként az Németországban szükséges és kitűnő intézménynek bizonyult. Nálunk a magánfél csupán panaszra mehet a miniszterhez és a miniszter, ha jónak látja, utasíthatja a jogügyi igazgatóságot a közérdekű per megindítására. A jogos igények egész légiója fog elbukni azon, hogy a javaslat a „közérdek" veszélyeztetettségét kívánja meg ahhoz, hogy a miniszter panasszal érdemben foglalkozzék. Nagyon is kérdéses azonban, vájjon közérdek-e megakadályozni azt, hogy a kartel a magángazdaság néhány alanyát valamely erőszakos eszközzel tönkretegye? De tegyük fel, hogy minden Scillán és Caribdisen áthalad a magánfél panasza és megindul a „közérdekű" per. Ebben az esetben a kényszer-képviseletnek egy a jogrendszerünkben egyedül álló esetével állunk szemben. A jogügyi igazgatóság képviseli a magánfél panaszára alapított „közérdeket". De a fél és e jogképviselő között semmiféle kontaktus sincs. Hiszen a magánfél szerepe végleg befejeződött a panasz megszövegezésével és